Mindig volt benne valami rezelváltság, mintha töprengene, mintha estéről estére megkérdezte volna önmagától: ,,Vajon értelmes dolgot csinálok-e?' - Harag György marosvásárhelyi rendező-géniusz egyik legkedvesebb színésznője a pesti cselédlányt is eljátszotta Kosztolányi Dezső Édes Anna című drámájában - Ennek az előadásnak a sikeréhez színésznőnk jelentősen hozzájárult, jelenetei Romhányi Ibivel kiválóak voltak - Fiatalon az Újvidéki Színházhoz szerződött, Szabadkára sohasem hívták - Számos díjat nyert, sokat szerepelt, majd Magyarországra távozott, ma Veszprémbe él a gyermekeivel
Amikor legutóbb beszélgettünk - nem olyan régen - a mi Nórink szomorkás mosollyal azt tudatta velem, hogy már nem olyan gyakran kacsinthat össze a nézőkkel, a színpadon sem tündököl olyannyira, mint a múltban, az Újvidéki Színházban, de nem akar mesterséges úton mássá lenni az életben. Ő egy ,,átlagos nő', színésznő, akinek erőssége (volt) a létállapot szerves, egységes és feltűnésmentes ,,megdolgozása'. Habár sohasem mondta senkinek; ,,Bocsánat, hogy létezem', néha elszürkült, évekig semmit sem hallottam róla. Szétrobbant volna, mint egy csillag? - kérdezgettük egymástól, s aztán hírül vettük, hogy Nóri odaát, Veszprémben - habár azzal tisztában van, hogy nem öntik majd bronzba - fellép a Hegedűs a háztetőn című musicalben, a Bernarda Alba házában Augusta nővérként, Méltóságos Tersánszky Józsi Jenő Kakukk Marcijában, Feleség a Diderot című vígjátékban, Márta a Faustban, és tanít is. Veszprém és Celldömölk között ingázik. Végtelenül kedveli a tanítványait, s végtelenül hálás a celldömölki Soltis Lajos Színház direktorának, aki megadta neki a lehetőséget a szép munkához, ehhez a nemes munkához a gyerekekkel, akik - ebben biztos vagyok - egy Tóth Flórát tisztelnek benne, akik felnéznek Nórira. Nóri tudja: teher alatt nő a pálma, ezért sokat vállal, mindent vállal, aminek cseppnyi köze is van a festett világhoz, ahhoz a világhoz, amelybe sok-sok évvel ezelőtt váratlanul belecsöppent.
Magam előtt látok egy szőke nagylányt, ahogyan felfelé rohan a szabadkai Népszínház már akkor is rozoga lépcsőin, magabiztosan, mintha azt mondaná: ,,Enyém a világ!', beront a mindig sötétnek tűnő kamaraterembe az első emeleten, hogy részt vegyen a meghirdetett audíción. Leül egy padra és mondta, csak mondta, énekelt is, szavalt is. Azt üzenete törékenyen: ,,Én nem leszek rövidtávfutó, nem leszek magányos.' A sors igazságosságának köszönhetően színésznő lett, habár én akkor, meghallgatása után azt mondtam neki: ,,Te már tudsz mindent, Nórika, tálcán kínáljuk neked a lehetőséget, ne sokat gondolkodj, gyerünk az igazgató irodájába, azonnal alá is írhatod a szerződést, és holnap már a színpadra küldünk'. Gondoltam, ne veszítsen négy hosszú évet az újvidéki Művészeti Akadémián, amely akkor még nem tudta - objektív és szubjektív okokból - kellőképpen fölkészíteni a fiatal tehetségeket a színpadi életre. Nóri a fejét rázta - uram, milyen gyönyörű volt és milyen magabiztos! -, nem nem, mondta, előbb diplomát akar szerezni Újvidéken. Elmúlott négy esztendő. Nórit nem hívták sem akkor a diplomavizsga után, sem máskor szülővárosa színházába. Elengedték őt is, ahogyan elengedték - netán elüldözték - Romhányi Ibit, Fejes Györgyöt, Nagygellért Jánost, N. Kiss Júliát, Szilágyi Lászlót, Árok Ferencet és a 80-as években a fiatal tehetségek egész sorát (Bicskei István, Daróczi Zsuzsa, Döbrei Dénes, Törköly Levente stb.) Újvidék megköszönte a sorsnak Rövid Eleonórát és a továbbiakban sokat szerepeltette, a fiatal színésznő Harag György, marosvásárhelyi rendező-géniusz egyik legkedvesebb - mondjuk így - ,,tanítványa' lett, mert hiszen felléptette több legendás előadásban, az Édes Annában például és a Cseresznyéskertben. Érzelmeit a mi színésznőnk sohasem tagadta, ,,kitárulkozott' mindenki előtt, de mégis volt benne valami rezerváltság, mintha töprengene, mintha estéről estére megkérdezte volna önmagától: ,,Vajon értelmes dolgot csinálok-e?' A játéka eloszlatta a kételyeket: igen, Eleonóra értelmes dogot csinál Thália szekerének a bakján ülve a Cseresznyéskertben, az Édes Annában különösképpen, a felejthetetlen Tangóban, a Leonce és Lénában, a Tótékban, a Liliomban stb. Akár egy merész kalandornő, kapaszkodott felfelé a lajtorján - megközelítve már-már a tökélyt...
Tulajdonképpen hogyan is kezdődött? Az Életjel-műhellyel - és egy nem túlságosan színes mesével. Kislány korában, a tanyán, ahova időnként elküldték a szülei, a gyerekekkel mindig színházosdit játszott, de illő komolysággal. Egy istállóban volt a színpad, ahogyan Weöres Sándor megírta. A színház úgy vonzotta, mint a méhecskét a nyíló virág. Nem könyvből tanulta a szerepeit, megírta őket, azaz elmondta, csak úgy fejből. Mondta és eljátszotta, hogy szép a világ, amely körülveszi. Aztán a nyelvi középiskolában Horváth Emma tanárnő vette a védőszárnyai alá, elkezdett szavalni. Akkor arra gondolt, hogy egy jól elmondott verssel átfestheti az eget. Egyre sűrűbben lépett fel az Életjel-rendezvényeken, Pajor Gizellával és a többiekkel, s végül megszületett benne az elhatározás: színésznő lesz. Szülei kezdetben nem vették komolyan, erre még aludj egyet, mondták, csakhogy Nóri akkor már William Shakespeare műveit olvasta és Ophélia szövegét mormolta az éjszaka csöndjében. Nyolcan voltak akkor az akadémián, öten vitték tovább a lángot. Két nagylány, három srác. A többiek szétszóródtak a nagyvilágban. Újvidék magához szorította Nórit s csak a 90-es években engedte el, hogy a vészjósló években Magyarországon, férjével, Soltis Lajossal - ahogyan mondani szokás - ,,új életet kezdjen.' Véget vetett az élet- és munkakedvet felőrlő gyötrelmeknek.
Itt, Szabadkán, a szülei várnak rá, Veszprémben a gyermekei, Wanda és Zalán. Várja a színpad is, mert minden szerep nyolcpecsétes titok, az volt Anna szerepe is az Édes Annában, Harag György kiváló rendezésében. Nóri a mi ,,örök Annánk', az a ,,nagy' színésznő, és még mindig: létezésének nyomai csak a színpadon érhetők tetten, amikor törött szárnyú madárként vergődik...