Az idén is a múlt évben kiválasztott hotelban szálltunk meg. Ami egyszer bevált, azt nem kell mással felcserélni. Még akkor sem, ha olyan világban élünk, amelynek embere az állandó változtatásokat részesíti előnyben, mivel csak akkor érzi magát s a dolgokat elfogadhatónak, ha az állandóságot felváltja az örökmozgás látszatát keltő sokféleséggel. Ez az idegőrlő nyugtalanság, a újszerűség iránti folyamatos olthatatlan vágy semmisíti meg végül is az emberben az értelmes élet kínálta lehetőségeket.
A visszatérő vendégnek kijáró megkülönböztetett figyelem jeleivel találkozhattunk, amint beléptünk tavalyi szobánkba, az 1307-esbe. Jó minőségű rodoszi fehér bor, ásványvíz, gyümölcs, kávé, tea, a fürdőszobában pedig fehér fürdőköpeny várt bennünket. S máris széles mosoly ült ki a mi arcunkra is, s ott is maradt mígnem újfent hazai talajra érkeztünk. Mi több, az élmények felidézésekor továbbra is, önkéntelenül kisimulnak a gondokkal való szembesülés okozta ráncok. 
Azt bizonyítandó, hogy alapjában véve jóindulatú emberek a rodosziak, íme egy kedves kis történet. Az óvárosban járva-kelve, még a városfalakon kívül van néhány parkosított terület, ahol különféle árucikkeket kínáló bódék sokasága fogadja az arra sétáló és bámészkodó turistákat. Van itt strandruha, strandtörölköző, képeslap és cigaretta, ékszerek tömkelege, bő választéka a tengeri szivacsoknak, egy-egy ügyes arcképfestő is itt várja megbízóját, s bőráruban is nagy a választék. Utazótársammal viszont egy motorkerékpárra lettünk figyelmesek, nem véletlenül. Egy gyönyörű vörös cica ugrott ugyanis fel a járműre. Hízelgő mozdulataival hívta fel magára a figyelmet, magyarán, mintha udvarolt volna a motornak. Kíváncsiak lettünk, vajon mi kerekedik ki ebből, annál inkább, mert mindketten igencsak kedveljük a négylábúakat. Hamarosan megjelent egy harminc körüli fiatalember, s a macska máris a nyakában lógott, immár neki udvarolt. Nekem rögtön az jutott eszembe, hogy bezzeg itt nálunk a Balkánon, a macsónak nevezett férfiak országában, ahol száz kilométer távolságon belül öt-hat elgázolt állattetemmel találkozik az ember mindennap, nos, tehát itt úgy belerúgtak volna ebbe a vörös cirmosba, hogy talán túl sem élte volna. 
Csak ennyi a különbség az ott meg az itt között!
Az idén úgy döntöttünk, hogy ezúttal a kis piros vasúttal járjuk be a számunkra lenyűgöző, varázslatos szigetet. Meg aztán úgy mértük fel a dolgot, hogy az ókori akropolisz maradványairól készítendő képek szempontjából a beállítás megfelelőbb perspektívából történhet. S nem tévedtünk. Az elénk táruló látvány igazolta döntésünket.
Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a kisvasút mozdonyvezetője sziporkázó humorával is elbűvölt bennünket, amikor vezetés közben jó hangulatot teremtve, hat nyelven hívta fel figyelmünket egy-egy különlegességre, fényképeznivalóra. Nem csoda, hogy megérkezve a végállomásra, még legalább tíz percig nem engedték el az utasok a szellemdús szövegű idegenvezetőt, akinek nem derogált egyben a masiniszta szerepet is felvállalnia. Elmés megjegyzéseire pedig mindig szívesen fogunk visszaemlékezni.
Ja, igen! Egyébként huszonhét éve, óránként járja ugyanazt az utat. Ha belefáradt is egy kicsit, ezt mi nem érzékeltük. Magánügy!