„Ennyi év után is még mindig nagyon nehéz”

Amikor e könyv kéziratát megkaptam a számomra megtisztelő felkéréssel, hogy méltatást írjak róla, a tartalomjegyzéket látva — 26 családnév betűrendben való felsorolása —, rögtön sejtettem, hogy az 1944-es vérengzésekkel foglalkozik a szerző. (...) Feltárja az egykori véres-rémes eseményeket. Tényszerűen és hitelesen! Kellenek is ezek a kiadványok, hogy legalább mi emlékezzünk, ha már azok nem, akik elkövették a gaztetteket, és akik még bocsánatot sem hajlandók kérni az áldozatok hozzátartozóitól. Sőt, még mindig „háborús bűnösökről” beszélnek! (...)
Ez a könyv nem tényfeltáró, nem a megtörtént gyászos események hiteles leírása és az áldozatok neveinek a felsorolása, számuk közlése a célja, jóllehet ilyen kiadványokra is szükség lenne.
Ez a könyv nem ítél el senkit.
Ez a könyv nem nevezi meg, és nem minősíti az elkövetőket, de aki a kezébe veszi, olvasni kezdi, nem tudja abbahagyni, s nyilvánvalóvá válik előtte, hogy kik az áldozatok, és kik a háborús bűnösök.
Szabadkán a Vergődő madár emlékművön 852 név szerepel... Ám minden sorszám és minden név mögött családi tragédia húzódik meg.
Ez könyv éppen ezekre az egyéni tragédiákra mutat rá. Minden áldozatot a családján keresztül ismerünk meg, amelyből kiszakították rideg kegyetlenséggel, és elveszejtették. Miként például azt a négygyermekes földműves családapát, akit korábban 18 évesen elvittek az első világháborúba, s amikor onnan visszatért, szorgalmasan dolgozott, majd megnősült. A sors azonban nem bánt vele kegyesen, hiszen öt kiskorú gyermekét kellett eltemetnie -– elhurcolása előtt fél évvel pedig unokáját is eltemette -–, anyagi gondokkal küszködött, ám hősiesen viselte rászabott nehéz sorsát, mert ott volt szerető és megértő felesége. De a sors újabb, ezúttal végzetes csapást mért rá és a családjára: november 1-jén két partizán jött érte… Családjától ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Nem vagyok bűnös, nem eshet bajom. Meglátjátok, visszatérek!” Sohasem tért vissza. Nyilván az volt a bűne csupán, hogy Balázs Mártonnak hívták (és nem Martin Balaževićnek)!
Megannyi szívet szorongató történet! (...) A szerző nem mondja ki egyértelműen, hogy nem csak az elhurcolt emberek az áldozatok, az olvasó mégis egyértelműen érzi, hogy áldozat az édesanya/édesapa is, akinek a gyermekét elhurcolták. Áldozat a feleség is, akinek a férjét vitték el. Áldozat az a gyermek is, aki az édesapját veszítette el. Áldozat az egész hátrahagyott család, amely családfenntartó nélkül kell, hogy előteremtse a megélhetéshez szükséges javakat. Ami nem könnyű, mert egy „háborús bűnös” felesége nem, vagy nagyon nehezen kap munkát. Gyermekét pedig az iskolában megbélyegzik...
A Visegrádi Szent György Lovagrend 2012 nyarán keresztet állított az áldozatok emlékére Szabadkán, a Vergődő madár emlékműnél. Az egyik áldozat hozzátartozójaként felkértek az emlékhely ismertetésére és egy rövid megemlékezésre. Úgy voltam ezzel, miként a szerző írja az Előszóban: „Nem volt könnyű, de végig kellett csinálnom. Értük.” A rendezvény végen egyik lovagtársam megkérdezte: „Ennyi év után is még mindig nagyon nehéz?”
Igen. Ennyi év után is még mindig nagyon nehéz! (...) Emlékük tovább él! Nem csak szívünkben. Most már e könyv lapjain is!
Bogner István, a néhai dr. Bogner József fia

A szégyenbélyeget a mai napig viselik

(...) A nem egészen félmilliós magyar tömegünkből mintegy húszezret gyorsan likvidáltak, nyolcvannégyezret elüldöztek. Szabadkáról egész vonatszerelvényeket indítottak Szegedre, telezsúfolva nemkívánatos délvidéki magyarokkal. Szegeden fogadni sem tudták már őket. Csurog, Zsablya és Mozsor teljes magyar lakosságát — már akit 1945 elejéig nem öltek meg —, mintegy ötezer lelket kollektíven háborús bűnössé nyilvánítottak, helyi népszavazáson kimondták róluk, hogy a szerbség nem tud velük együtt élni. A szégyenbélyeget a mai napig is viselik. (...)
Most, majd hetven év elteltével jön egy fiatal újságírónő, beleakad a témába, és nem tud tőle szabadulni, amíg ki nem írja magából, amit megtudott.
Mit tudott meg? Mit lehet megtudni ennyi év után? Mit tudnak felidézni a hozzátartozók az elveszett családtagról, az apáról, a nagyapáról?
Vajon mit őrizhetnek emlékezetükben arról, aki a térdén hintáztatta őket, élő játéklovat vett a búcsúban? (...) Ugyan mit tudna felidézni a már nagyszülővé érett unoka? (...) Java részük ott porlad a Zentai úti temetőben. Arcuk, emlékben még élő jellemük ide van átmentve...
Matuska Márton

Az utolsó nap

(Részlet az Arcok a tömegsírból című kötetből)

1944. november 4. A késő esti órákban zörgetnek az ablakon. Mire Mária — az ágyból kikelve — elindulna kaput nyitni, partizánok rontanak be a házba. Kiáltozva követelik, hogy az egész család menjen velük. A partizánokkal érkezett tiszt azonban kiadja a parancsot, hogy csak Sándor. Az asszonyhoz és a gyerekekhez ne nyúljanak!

Gyermeksírás, megriadt tekintetek. Mária egyfelől kislányait igyekszik nyugtatni, rémült pillantásával a férjéét keresi.

Sándor remegve öltözködik. Nem jön más az ajkára, mint: „Szeretlek benneteket!”. Ezt mondja akkor is, amikor az erős és durva partizánkezek kiszakítják szeretett családja öleléséből. Arcát könny áztatja, érzi, nem látja viszont legféltettebb kincseit. Az ajtóban a tiszt közli vele: „A karikagyűrűt adja az asszonynak, nem lesz rá szüksége!”

Máriát ájulás kerülgeti, a hátán hideg verejték fut végig. Az örök hűséget jelképező aranykarika nehezen jön le Sándor erős, húsos ujjáról. Reszkető kézzel teszi Mária tenyerébe.

Ez volt az utolsó érintés, az utolsó pillantás...

Sándort soha többé nem látták viszont.

Fájdalmas, kínkeserves évek következtek. A kenyérkereső nélkül maradt családnak a megélhetésért kellett ádáz küzdelmet vívnia, közben semmit nem tudtak Sándor hollétéről. Kerestették a Vöröskereszttel, megfordultak mindenütt, ahol információt remélhettek. Eredménytelenül.

Ekkor már Sándor rég a Zentai úti temető tömegsírjában nyugodott...