Nagy faluvá züllesztette a világot az internet, amelyen folyik a hatalmas méretű pletykaáradat. Házról házra, gépről gépre. Nagyanyámék ültek a padon a faluszorosában, ahonnan látszik az állomás, várták a vonatot, aztán számba vették, ki ment s ki jött, és mindenkiről mondtak valamit. Lehetőleg rosszat, mert az volt érdekes, a jó ember s a jó hír szóra se érdemes. (Ma már ezzel kezdődik a bulvármédia tízparancsolata.) Perelik a Bánffy báró hagyatékát - olvasom a világpletyka fórumán. Az egyetlen rokon s egy alapítvány pereskedik azért a csekélységért, ami a legendás Bánffy-vagyonból ,,Pista báró'-nak megmaradt: talán néhány kopott bútordarab, pár könyv, festmények, miegymás... Meg az aranyosgerendi romkastély az E 60-as nemzetközi út mentén, a kopott református templom szomszédságában. A kastély, amit még sikerült a bárónak visszaigényelnie a nagylelkűséget mímelő Iliescu-féle demokráciától. A birtokot, egyéb ingatlanokat még Gheorghiu-Dejék államosították a proletárdiktatúra első esztendeiben. Amikor a dolgozó nép nevében mindenüktől megfosztották az erdélyi arisztokráciát, örvendhettek, ha puszta életüket megmenthették s tengődhettek a kényszerlakhelyen.
Pista báró túlélő volt. Hatalmas derűvel és mérhetetlen naivsággal megáldott ember, aki a mindenre rácsodálkozásával szerelte le az ellene fenekedő komiszságot. A naivitás mögött azonban mélységes emberi bölcsesség lakozott, hiszen ha valaki, hát egy mindenéből kiforgatott erdélyi arisztokrata megtanulhatta, hogy mi mennyit ér. S azt is, hogy ki mennyit ér. Azt, hogy az életen kívül minden érték roppant viszonylagos, minden annyit ér, amennyivel az élet megváltható. Ezért osztogatott, amije maradt, mindenét elkótyavetyélte. Az utóbbi években már szabadabban járt a posta, Ausztriából, Németországból, Kanadából jöttek a csomagok a szegény rokonnak. Abból is jutott a hozzá közel kerülőknek, válogatás nélkül.
Járta a kolozsvári szerkesztőségeket hírekért, s azért, mert ott mindig akadt érdeklődő ember, akivel el lehetett dumálni fél délelőttöt. Ilyenkor az ősz gavallér mindig hozott valamit Évikének, a titkárnőnek. Egyszer megállított a folyosón és szigorúan számon kérte, hogy miért nem adunk nagyobb fizetést a Szentegyház utcában, a szomszédságában lakó ifjú tehetségnek, Székely Krisztának.
Az Erdélyben maradt utolsó Bánffy tavaly megtért őseihez, az immár szinte teljesen kipusztult-kipusztított erdélyi arosztokráciához, a Telekyekhez, a Bethlenekhez, Báthoriakhoz, a Toldalaghyakhoz, a Bocskayakhoz. Az otthon maradottak közül talán még Marosvásárhelyen él egy utolsó Teleky-leszármazott, aztán vége. Egy újabb - ki tudja, hányadik - véres történelmi korszak utolsó részvevői, alakítói, tanúi eltűntek az idő végtelenében. Hatalmas űrt hagyva maguk után! Hiszen az utóbbi fél évszázadban nemhogy írni, de beszélni sem volt szabad róluk, a munkásosztály nevében regnáló hatalmak még az emlékezetből is ki akarták törülni őket. Mára csak az ilyen-olyan hírük maradt közöttünk, amit a népmesékhez hasonlóan kegyes szépítő-rútító dramaturgiával csiszolgat a közösségi emlékezet. A dési Kornis gróf édes-kesernyés története a sírva-vigadva tönkremenés, a magyaros-cigányzenés önfelszámolás balladája. Károly gróf előre láthatta a történelmet. Afrikában vadászgatott, közben haza-hazalátogatott. Ilyenkor a tűzpiros Rolls Roys sportkocsi csomagtartójába bepakolt néhány láda sört, elvágtatott a városszéli cigánytanyára, maga köré gyűjtötte a legszebb lányokat, s addig tivornyázott, amíg el nem fogyott a sör. Akkor behajtott a város központjában pompázó Fényesbe, belevágott egy üres sörösüveget a velencei tükörbe, s elrikkantotta magát. S ezt mindaddig művelte, amíg futotta a több tízezer holdból. Amikor bejöttek az oroszok, már nem volt semmije. E sorok írója úgy ismerkedett meg vele, hogy akkor már a dési villamosművek személyzeti osztályának tisztviselőjeként dolgozott, s mondta, hogy szabad idejében madártöméssel is foglalkozik. Bottal járt, mert fél lábát ellőtte egy duhaj vadászaton, s a felesége, egykori szobalánya gondozta. Nem sokáig, az ötvenes évek végén, egy zord későőszi éjszakán csendesen elhunyt.
Az igaz történetek persze egészen másak, de azok velük együtt enyésznek el együtt az utolsó harangszóval. Amelyik értük szól.