A jeges és fázós téli reggelen a munkahelyére utazó ember az egykori otthonok melegére vágyakozik, miközben szemei a kopár bánsági földeken barangolnak. Ilyenkor, télidőben, a síkság még temérdekebbnek tűnik, ha nincs rajta sehol egyetlen szállás, tanyaház sem. Az Alföld jelképe veszett ki felénk, a Bánságban. Az elmúlt hetekben irtották ki az utolsó erdős részt az Aranka partján. Eltörölték sokak kedvenc horgásztanyáját, a fiatalok majálisozó helyét. Napokon át nem akadt szempár, amely ne időzött volna el a kanyargó út szélén. A busz ablakaiból szinte minden utas a választ követelte a kérdésre, hogy: kik ezek az emberek, és miért vágják ki a legszebb, utolsó fáinkat. Történt ez a hódegyházi halastó közelében, késő ősszel és a markológépek megjelenése előtt. Az új gazda halastavakat tervez -- olvastuk és hallottuk a hírt a szajániaktól. Új munkahelyeket, a falu felemelkedését jelzi. A csend egyre csak mélyül, s legyen bármilyen is a magyarázat, örömet erre a tájra nem hoz. Mintha kiáltana a megdöbbent utasnak a sokfelé széthantolt és összevágott szántóföld az elcsúfított szajáni határban. Kihalt a tanyavilág, kiirtották az utolsó fákat.
A múltban többször bocsátották a hatóságok vásárlásra ezen a tájon a földeket. A 19. század elején a Tajnay család birtoka volt ez a vidék, de úgy tűnik, a föld jövedelmén kívül másról ők aligha szerettek volna tudni. Nem voltak hajlandóak itt élni. A 20. század elején néhány magyar vásárhelyi gazda vett birtokot Szajánban. Az itteni rossz termőföld nem nyújtott megfelelő megélhetést ezeknek a gazdáknak, így kettőn kívül, akik kitartónak bizonyultak, a többiek mind visszamentek. Ennek a két későbbi telepesnek a nevét megőrizték az írások, de még ma is több idősebb falubeli tud mesélni róluk. Az emlékek szerint ezek Nagy Balogh Antal és Dombi Kiss Sámuel. A két ittmaradt telepesből idővel nagygazda lett, de egyre élesebbé vált közöttük a különbség is, a kapcsolatuk aligha lehetett szoros.
Nagy Balogh a falu közepére 1911-ben kastélyt építtetett, s előkelő életet élt. A történetek szerint értékes bútordarabokkal rendezkedett be és gazdag magánkönyvtárat hozott létre. Házában pazar élet folyt. A kastélyon kívül telefonnal ellátott tanyája is volt, ahova saját autójával járt ki. A másik ismert szajáni nagygazda, Dombi Kiss Sámuel, mielőtt birtokot vett volna, 1904-ben elvégezte a hódmezővásárhelyi Földműves Iskolát. Ott a korszerű gépek használata mellett a kétkezi munka minden fortélyát is el kellett sajátítania. Mintagazdaságot szeretett volna létrehozni a visszamaradottságban, ezen a vidéken, amely az új otthonává vált. Fáradozásának csak egy célja volt: fellendíteni azt a földet, ahol letelepedett. Ezen a környéken nem létezett olyan iskola, ahol az embereket megtanították volna a földművelésre, ő viszont a gazdákat is szerette volna oktatni. Erre tudatosan készült, de sajnos, csupán az élete nagy elképzelése maradt. Két tanyát építtetett magának, hogy elválassza a növénytermesztési tevékenységet az állattenyésztési munkától. Birkák és tehenek tenyésztésével foglakozott, de pálinkafőzéssel is, amely mindig jövedelmező volt. Tanyáján 1910-ben kutat fúratott az állatok itatására, ezenkívül már abban az időben volt egy 20x160 méteres halastava is. Ezt is a kút vizéből töltötte. Könyvállománya a legújabb mezőgazdasági szakirodalomból állt, amelyet nemcsak állandóan bővített, de naponta használt is.
Fodor Ibolya, Samu bácsi unokamenye, a család levéltárosa és múltjának megőrzője. Összegyűjtött anyagából akár egy kisebb részleget is lehetne nyitni a helyismereti múzeumban. Ő már sokuknak elmesélte a család történetét, és azt, hogyan őrizte meg mindmáig a férje családjából visszamaradt tárgyakat. A letűnt bánsági tanyavilág híres nagygazdáinak egyike bizonyára Samu bácsi volt. Az ő életéből hátrahagyott használati tárgyakból talán emlékszobát kellene felállítani, de mindenképpen tenni kellene valamit Samu bácsi emlékének a megőrzéséért. Ibolya sokat tudna mesélni róla. A jelleméről azt mondja, hogy az ,,ótata' tanyájáról ebédidőben az odatévedő ember nem mehetett el éhen, mindenkit odahívott az asztalához. Arról is ismert volt, hogy az anyanyelvén, a magyaron kívül nem volt hajlandó más nyelven sem beszélni, sem tanulni, habár második felesége német volt. Tanuljon meg magyarul - szólt sokszor, és folytatta az anyanyelvén. Az idősebb szajániak szívesen emlékeznek rá, mert becsületes, jó embernek számított. Munkát, élelmet adott az embereknek, és jól is bánt velük. Tanyája a nyári hónapokban megtelt gyerekekkel és vendégekkel, oda járt ki az akkori szolgabíró is a családjával. Fiúörökös nélkül múlt el az élete. Nagy vagyonának egy részét egyetlen lányára hagyta, akinek tanító férje távol állt a földműveléstől. Samu bácsinak és a feleségének a halála után a tanyát lebontották, helye a későbbi években a kirándulók kedvencévé vált. Idővel kiapadt a halastó, s a jó artézi vízéről ismert fúrott kút is. Ibolya mesélt már a szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke neves tanárának és hallgatóinak egyaránt, akik szavait írásban is megörökítették.
A múlt év tavaszán, a földműves-szövetkezet korszakának alkonyával, újra gazdát kapott a szajáni Nagy Balogh-kastély. A vétel csendesen történt, majd következett a bemutatkozás. Az ,,új földesúr' nem szakosodott a földművelésre, birtoka irányítását tapasztaltabb munkaerőre bízta. Tőkéjének egy részét hajlandó a vidék fejlesztésére fordítani. A szikes talajon állattenyésztést, fóliás vetemények termesztését és halgazdaságot tervez. Munkát és megélhetési lehetőséget ígér a szajáni népnek. Elképzelése nem új, a szajániak szorgalma is régóta és messze földön ismert. Aki még idegen ezen a tájon, az csupán az új nagygazda.