A maradéki református templom, amelyen már sokat csinosítottak, de még mindig van mit tenni körülötte Fényképezte: Szabó Attila

Novemberben költözött a szerémségi kis faluba, Maradékra a Gyenge házaspár, s így új lelkipásztort kapott a református gyülekezet
Alföldi születésű létemre beleremeg a lelkem a szerémségi táj látványába. A dimbes-dombos, csalitos lankák így, kopáran is megragadják tekintetemet, noha az ólomszínű esőfelhők alatt amúgy igencsak szomorúnak és kiesnek látszik a vidék. De én emlékezetem puha, meleg takarója alól egészen más, színesebb és vidámabb képeket veszek elő, melyeket rávetítek a mostanira. Azokat a nyári ,,pillanatfelvételek-et szedem elő, amelyeken itt minden élettől duzzadt, a kökény-, som- és csipkerózsabokrok lombsátrában pedig megannyi madár lapult, füttyükre dalra fakadt itt minden vándor... A zöld számtalan árnyalatában festette itt csodásra akkor az Úr a mezőket, legelőket, dombhátakat és lejtőket, melyeket teljes szélességében be tudott fókuszálni még ugyan a tekintet, de a látvány mégsem volt egysíkú és szabályos, mert az itt-ott rakoncátlanul kidudorodó löszhátak - mint a finom ruhakivágásokból kivillanó kacér női emlők - megtörték a monotóniát, s valami csendes ritmustalanságot, izgalmat loptak be az idillbe.
Ám aki a zordon és büszke Kárpátokhoz szokott, azaz a Radnai-havasokat süvegelheti meg mindennap, annak sovány vigaszt nyújt Tarcal szinte kézzelfogható közelsége. ,,Adjátok vissza a hegyeimet! - tört föl hát a sóhaj az Erdélyből származó GYENGE Károly tiszteletes ajkáról, amikor a honvággyal kellett megbirkóznia, s ezen csöppet sem lepődöm meg. Inkább talán azon, hogy hogyan lehetett a kékesfekete ködökbe vesző, csodaszép fenyveseknek, hófödte hegycsúcsoknak csak úgy hátat fordítani... De aztán magamba fojtom a kíváncsiságot, mert újabb érzés kerít hatalmába: az ámulat. Lám, milyen határtalan is tud lenni a szerelem!
Szolgálatban
Károly 1997-ben Kolozsváron ismerkedett meg Tildával, aki szintén református lelkésznek készült, s az egyház ösztöndíjasaként érkezett meg az idegen városba. Biztos, hogy az elhivatottság is nagy-nagy lelki erővel töltötte fel, hogy elviselje az ötévi távollétet a pirosi szülőháztól, de a Károllyal való találkozás is sorsdöntő pillanatnak számított. Olyannyira, hogy 2001-ben házasság lett belőle - és költözködés.
- 2002-ben hazajöttünk Pirosra. Illetve csak én, Károly meg velem tartott... - foglalja dióhéjba párkapcsolatuk alakulását mosolyogva Tilda, míg a kétéves Júlia, szerelmük első gyümölcse hallgatagon csúszik ki öléből, és simul édesapjához. Nem szokott ő ilyen bácsikhoz és nénikhez, akik folyton-folyvást faggatóznak és fényképeznek, megtörik a családi együttlét kora délutáni, békés harmóniáját. Különben is minden új és ismeretlen még a környezetében, hiszen alig egy hónapja raktak fészket szülei a maradéki parókián.
Az ünnepélyes hivatás-átadásra november 21-én került sor - tudom meg közben Károlytól, míg ide-oda villóznak a kötetlen párbeszéd szófoszlányai, majd megkapom a kérdésemre is a választ.
- Mivel Tilda ösztöndíjának szigorú feltételei voltak (diplomázás után tíz évig a Vajdaságban kellett volna szolgálnia, az egyezség megszegése pedig az iskolázás költségeinek azonnali megtérítését jelentette volna, amire nem volt lehetőségünk), ,,könnyű volt hát meghozni a döntést, hogy Pirosra költözünk. S hogy megérkeztünk, rögtön szolgálatba is álltunk. Én Piroson kaptam a segédlelkészi állást, meg hittant tanítottam az iskolában, Tilda pedig a faluban és Újvidéken is dolgozott. Majd kétévi kispapi gyakorlat után megkaptuk a nagypapi kinevezésünket is. A Maradékon lelkipásztorkodó Béres házaspár már korábbról ismerte feleségemet, akinek óvónőképzői képesítése is van, és szó szerint hazavárták, hogy véglegesen megoldják a maradéki gondokat. Tudniillik a faluban nincs sem magyar óvoda, sem magyar iskola, az anyanyelvápolást is elhanyagolták a helybeli pedagógusok, s a falu fiataljai -- a vegyes házasságok révén - teljesen beolvadtak, elszerbesedtek. Ezt a leépülést igyekezett megfékezni a Béres házaspár a nyaranta megrendezett anyanyelvápoló táboraival, illetve a vasárnapi iskolával, de ez nem mutatkozott elegendőnek. Mivel kötelezettségeik Újvidékhez kötik őket, istentiszteletet is csak hetente egyszer tartottak - lendül beszédbe Károly, aki mintegy 700 kilométerre került szülővárosától, Besztercétől, ennek ellenére tele van tervekkel, vagy ahogyan ő fogalmazott, álmokkal.
Hogy a mintegy hatszáz magyar családból mostanra hányan beszélik még anyanyelvüket, nem tudni. A fiatal lelkészházaspárnak egyelőre nincsen betekintése abba, voltaképpen mekkora gyülekezettel is rendelkeznek, illetve hány magyar családot, ezen belül is hány fiatalt kell vissza- és megtéríteniük, hogy ismét vállalják identitásukat, történelmüket, hagyományaikat, anyanyelvüket...
Van még remény!
- Pár évvel ezelőtt a VMSZ helyi szervezete, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, valamint a református egyház együttesen indítványozta a magyar általános iskola újraindítását. Házaltunk is sokat (a szomszédos Dobradóban és Satrincán is), mire végre községi beleegyezést is kaptunk, sőt a polgármester megígérte, minibuszt is szerez, hogy az utazó diákoknak ne legyen gondjuk, de a szülők, annak ellenére, hogy szóban mellettünk álltak, a végén mégis cserbenhagytak bennünket, és szerb iskolába íratták gyermekeiket - meséli KOROKNAI Tibor, a művelődési egyesület elnöke, aki saját fiainak példájából tudja, milyen keservesen nehéz egy szerb környezetben életben tartani ajkukon a magyar szót. - István 17, Tibor 14, Hunor pedig egyéves. Annak idején a feleségemmel megegyeztünk, a kapun innen mindig magyarul fogunk beszélni, hogy gyerekeinknek is átadjuk őseink jussát. Eddig ez sikerült is, de a nagyobbak lassan kirepülnek a családi fészekből (István Mitrovicára jár középiskolába), s akkor már nem tudjuk követni őket. Megmondani mit tegyenek, s mit ne. A faluban csak parasztgazdaként tengethetik életüket, ha többre vágynak, már másutt kell keresniük a boldogulást. Itt nincsenek vállalatok, kisipari műhelyek, ide nem költöznek fiatalok, innen csak elmennek...
Nagy-nagy lendülettel kell hát munkához látnia Károlynak és Tildának, hogy a magányos öregeknek, a megkeseredett középkorúaknak és a reménytelen fiataloknak hitet és erőt kölcsönözzenek a délvidéki végen való megmaradáshoz. A küzdelemhez, amihez ,,fegyverzet-ként csupán Isten igéivel rendelkeznek.
- Korai még megítélni, előrelendülést jelent-e a falunak a lelkészházaspár jövetele vagy sem, hiszen még meg sem ismerték a gyülekezetet, és az sem őket. Adjon az Isten jó egészséget nekik, aztán a többi majd jön magától - felel kérdésemre tömören IPACS János presbiter, aki nejével csak úgy, kutyafuttában, azaz szükségből tért be a parókiára. Beteg, ágyhoz kötött falusi ismerőseiken igyekeztek segíteni, a hiánycikknek számító papírpelenkákat beszerezni, de kiderült, hogy a parókián lévő segélycsomagokból is már elfogyott.
E rövid jelenetet csak azért idéztük, hogy szemléltessük, milyen felelősségteljes és bonyolult feladat vár a Gyenge házaspárra. Olyan Isten háta mögötti településen, ahol a paplakban még telefon sincs, s hiába van az asztalon a számítógép, a világháló működésképtelen. Pedig a levelezésekhez, a kapcsolatteremtéshez, az alapítványi támogatások megszerzéséhez immár ez is létszükséglet. S hiába van átellenben a posta (amely igencsak korlátolt lehetőségű) vagy a teleház, ha az nem elégíti ki az igényeket.
- Amikor eldöntöttük, hogy Maradékra jövünk, tudtuk, hogy sok dolgunk lesz, jóllehet a környéken ez az egyik legerősebb egyházi közösség (eddig 176 tagot jegyez). Míg Erdélyben megvannak a gyülekezetek, és a lelkészek feladata csupán az, hogy megtartsák őket, addig itt az alapok lerakásával kell kezdeni a teendőket.
Vasárnapi istentisztelet, heti kétszeri hittanóra (külön a már konfirmált fiatalok számára), bibliaóra, hétvégi játszóház, presbiterképzés, szülői értekezletek, kismamaórák, anyanyelvápolás (Dobradón, Satrincán, Rumán, Mitrovicán, Nyékincán is), a magyar általános iskola újbóli beindítása... - vázlatosan ezek Károly és Tilda tervei. S akkor még nem is beszéltünk a szeretetszolgálat és közéleti szereplés különböző formáiról: az idősek és betegek ellátásáról, a szükséghelyzetben lévő családok megsegítéséről, a tanulni vágyó fiatalok tanácsadásáról, a művelődési élet felkarolásáról... A parókia udvarában épült fel a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vadonatúj épülete a Határon Túli Magyarok Hivatala hathatós anyagi támogatásával, amely még befejezésre vár - és új tartalmakra. S ahogyan átmeneti otthont kapott az imateremben a vegyes kórus, fel kellene karolni a tánccsoportot is, amelynek képzett oktatókra, koreográfusokra volna szüksége, s jó lenne útjára indítani a gyermekek színjátszó csoportját, a nők kézimunkázó és hagyományápoló egyletét is...
Álmodni? Merni? Ez itt most a hamleti kérdés. Cselekedni! Nem maradék hittel és erővel - hanem friss energiával... a maradék(i) magyarokért. Hogy a végek végén új életet hirdessen minden felszálló kéményfüst, minden felragyogó csillag, minden napkelte: van MÉG remény!