Beszélgetés a csantavéri Mendicus tamburazenekar vezetőjével — A Mendicus latin eredetű szó, melynek jelentése koldus. Az 1995–ben alakult Művészeti Központ igen találó nevet adott az évtizedekkel ezelőtt alakult közösségnek, hiszen abban az időben a lelkesedésen kívül egyebe sem volt. Nem sokkal később a csantavéri szövetkezet felajánlott neki két üresen álló irodahelyiséget. 1998–ban jött létre a tamburazenekar Vörös Róbert vezetésével, kinek akkor már tizenöt éves tapasztalata volt. A vezető szívesen mesél a zenekar életben maradásáról.
• Amikor 1998–ban úgy döntöttél, hogy indítasz egy tamburazenekart, kiket hívtál a csoportba?
— Az iskolához fordultam segítségért. Olyan fiatal gyerekeket invitáltam a csoportba, akik valamilyen formában kedvelték a népművészetet, a népzenét, de mindenekelőtt a jó ideje háttérbe szorult tamburás hagyományt. A felhívást közzétették, és a gyerekek meglepő számban el is jöttek az első meghirdetett kezdő tanfolyamra, ami nagy öröm volt számomra. Az általános iskola negyedik és ötödik osztályos tanulói bizonyultak a legkitartóbbnak. A létszámunk többnyire nyolc-tíz között volt. A gyerekek, akik belekóstoltak a tamburázásba, és fáradhatatlanul jártak a próbákra, nagyon szépen haladtak. Nem sajnáltam nekik szentelni a szabadidőmet, és ennek meg is lett az eredménye. Nemcsak megtanulták, hanem meg is szerették a tamburázást és annak értékeit.
• Mikor mutatkoztatok be először?
— A nagy bemutatkozó fellépésünk 2000–ben volt Szabadkán, az ott megtartott Durindón. Büszke voltam a gyerekekre, akik merték vállalni a szereplést a több felnőttzenekar mellett. Mivel a tagság nem érte el az alsó korhatárt, 2001–től egészen 2003–ig az Újvidéken megrendezett Szólj, síp, szólj! népzenei találkozókra járt el, majd 2004–től kezdve állandó szereplője lett a Durindónak. Ekkoriban, pontosabban 2003 májusában volt lehetőségünk kiadni első népzenei CD-nket is. Az azóta felnőtté cseperedett tagok hozzáállásának és a tamburázás iránti szeretetüknek köszönhetem, hogy a késő esti órákban megtartott próbákat nem tekintik megterhelőnek. Immár többen munkaviszonyban vagyunk, a próbákat mégis heti rendszerességgel meg tudjuk tartani, és remélem, ez így is marad még egy jó ideig.
• 2003 hozta meg számotokra a nagy áttörést.
— Igen, ebben az évben volt az első külföldi felkérésünk, vendégszereplésre hívtak bennünket Szlovákiába. A későbbiekben, mintha mellénk szegődött volna a szerencse, sorra érkeztek a meghívások, aminek nagyon örültünk. Nem egyszer jártunk Szlovákiában, ahova bármikor ismét elmennénk. Többször voltunk Gömörhorkán, Dernőn és Hosszúszón. Ukrajnában, Dercen is szép napokat töltöttünk, a XXIV. Kárpátaljai Magyar Folklórfesztiválon. Romániában, a Dicsőszentmártonban megszervezett küküllőmenti néptánc- és népzenei fesztiválon vehettünk részt. Horvátországban, Csákovácon többször is, Vörösmarton, Pélmonostoron, Újbezdánban, Harasztin, valamint Dárdán a hatodik dárdai hagyományőrző szemlén mutatkozhattunk be. Magyarországi látogatásunk (Mezőberény, Gödöllő, Eger, Dunaújváros és a mohácsi busójárás) igazán maradandó élmény. A tavalyi évben Székesfehérváron a XVIII. Királyi Napokon megtiszteltetés volt számunkra, hogy mi nyithattuk meg az ünnepi műsort. Budapesten a Külhoni Magyar Fiatalok Találkozóján szerepeltünk, 2011–ben Bácska, Bánát, Szerémség magyarságának élő népművészete a Polgárok Háza, Kárpát-medencei Magyar Népművészet sorozatának Vajdaság estjén szólaltattuk meg hangszereinket. Tamburazenekarunk fennállása óta 2012–ben jutott el a legjelentősebb és a legrangosabb versenyre, a IX. Vass Lajos Népzenei Versenyre, melynek Kárpát-medencei döntőjén a Nagydíj fokozatot értük el. A népzenei berkekben ez annyi, mint olimpián aranyérmet nyerni.
• Zenekarotok milyen felállásban működik?
— Tagjaink: Vörös Róbert — zenekarvezető, basszprím, cselló, nagybőgő; Gombis Dénes — prím, kontra, nagybőgő; Ozsvár Endre — prím, hegedű; Balassa Zoltán — nagybőgő; Gombis Tamás — basszprím; Milosavljević László — prím, basszprím; Balassa Tihamér — kontra; Kovács Tihamér — nagybőgő. A zenekari sorozatok elkészítésében 2009 óta segítségünkre van Micsik Béla népzenész, aki nemcsak segít, hanem fel is lép velünk, a zenekarunk teljes jogú tagja. Közös éveink alatt igazi baráti társasággá alakultunk, remélhetőleg ezt nemcsak én gondolom így. Sokszor ért bennünket csalódás, kellemetlenség, de amikor bánkódunk valamiért, csak annyit mondunk: „Gyerünk, gyújtsunk rá egy nótára!” „Elszívjuk” mindazt a népdalt, amely a mi vidékünkre jellemző. Bátorkodom megemlíteni, hogy a 2013. év végén kiadtuk második CD-nket (Kilenc zsandár kísér engem a csantavéri főutcán címmel), amit ezúton is köszönünk támogatóinknak, a szabadkai önkormányzatnak és a Tartományi Oktatási, Közigazgatási és Nemzeti Közösség Titkárságnak.
• Mik a terveitek?
— A terveink merészek. Vendégszerepléseinken sok emberben barátra leltünk, akiknek köszönhetően továbbra is hívnak bennünket újabb bemutatókra, fellépésekre. A jövőben Csantavéren óhajtjuk megszervezni a tamburazenekarok találkozóját, és szeretnénk, ha ez az esemény hagyománnyá válna. A rendezvény 2011–ben — amikor első alkalommal került rá sor — a Szárazfa lelke címet kapta. A következő két évben pénz és támogatás hiányában nem tudtuk megkezdeni a szervezkedést, de arra törekszünk, hogy az idén ez sikerüljön. A magyar tamburazene a vajdasági hungarikumok egyike. Erőt adott nekünk, büszkévé tett bennünket az, hogy a művelődésünknek értéke van, és megtanultuk, hogy soha ne adjuk fel, mert a tudást, a szép emlékeket és a rengeteg élményt, melyet a tambura adott, senki nem veheti el tőlünk.
