A belga én vagyok.
Abból a viccből, amelyiknek az a poénja, hogy ,,és a belgák hová álljanak?'
Röviden elmesélem, miért érzem így magam, amikor bácskai ereimben csak itteni nemzetiségek vére folyik.
Létezik ez a nagyszerű lehetőség, hogy a polgárok javaslatot tehetnek, kit szeretnének a város díszpolgárának tudni. Ez, hangsúlyozom, minden polgár joga és lehetősége. Igen egyszerű módon működik, le kell írni egy darab papírra, kire gondolunk és miért, át kell adni az iktatóban, onnan a községi képviselő-testület által kinevezett bizottsághoz kerül, mely bizottság dönt arról, kit fogad el, kit javasol elfogadásra a képviselő-testületnek. Ezt demokratikus dolognak gondolom. Az egész folyamatot, az eljárás egészét. A demokrácia játékszabályai olyanok, hogy nem mindig az történik, amit az egyén szeretne. Az egyén ebben az esetben én vagyok: szabadkai polgár, aki megtette a javaslatát. Még nem belga, a történetnek ezen a pontján még nem.
Lassan húsz éve, hogy szinte alig foglalkozom mással az irodalmon kívül. Sok dolog érdekel, zenét is hallgatok, filmeket is nézek, időnként még kirándulok is, ha van a közelben vendéglátóipari objektum csocsóasztallal, de igazán komolyan csak a könyvek érdekelnek. Talán ezért lehet, hogy számomra nagyon hosszú ideje fontos szerző Radomir Konstantinović. Ismerem a szövegeit, Descartes halálát, a Vidék filozófiáját például alapműnek érzem, gyógyszernek és magyarázatnak, amikor nagyon elegem van a provincializmusból. Nem a szabadkaiból, hanem általában. Amiről R. K. írt, abból.
Nagyon fontosnak tartottam, hogy a szabadkai születésű R. K. a város díszpolgára legyen végre. Mert európai rangú gondolkodó, mert kapaszkodó, mert iránytű és csupa ilyen jelző, amit fölöslegesnek tartanék tovább sorolni.
De nem esik jól nekem, ami kialakult azon helyzet körül, hogy nem ő lett.
Nekem az sem esett jól, hogy nem ő lett, ez nyilvánvaló, hiszen én javasoltam, s tettem azért, hogy ő legyen. A demokrácia azonban azt jelenti, hogy nem mindig az van, amit az egyén szeretne.
Miért nem esik jól nekem a kialakult helyzet? Úgy is mondhatnám: hogyan lettem belga?
Egyrészt nem esik jól ez a hirtelen fölháborodás. Ugyanis lehetett volna javasolni. Gondolom, a felelősség nem hárítható át rám, mert javasoltam, áthárítható a bizottságra és a képviselő-testületre, valóban megtehető, de bennem fölmerül a kérdés: mindazok, akik föl vannak háborodva, mennyit gondolnak naponta, hetente, évente Radomir Konstantinovićra? Én - ennyi bizonyított - évente legalább egyszer gondolok: amikor javaslatot kell tenni a díszpolgári címre. Föltételezem, ha minden fölháborodott is így tett volna az idén, tavaly, tavalyelőtt, ez a megkerülhetetlen ember már díszpolgár lenne. Ha mondjuk, tízen javasolják rajtam kívül, akkor a bizottság valószínűleg kétségbe esik, hogy nem ismeri a nevet.
Maga a tény, hogy nem ismeri a nevet, valóban kínos.
Gondolom, jövőre jóval többen javasolják majd ezt a kiváló elmét, s meg is fogja kapni a nekünk járó büszkeséget. Mert nehogy már azt higgyük, ő lesz megtisztelve. Mi leszünk megtisztelve. És én örülni fogok, ahogyan az idén is boldog lettem volna, ha tapsolhatok neki, ha legalább ennyivel meghálálhatom a könyvei által nyújtott erőt.
Másrészt azért is belga vagyok, esetleg balga, mert eszembe se jutott a bizottság tagjaival beszélgetni, ülésükre bekukkantani, véletlenül arra járni, vagy hogyan szokott az ilyesmi történni. Nem tartottam volna etikusnak. Felhívni a figyelmet arra, kicsoda is az, akit a kultúráért felelős közalkalmazottként javasoltam. S nemcsak azért, mert szerintem nem illik ilyesmit csinálni, legalábbis azon a környéken, ahol én felnőtté cseperedtem. Gondoltam, a figyelemfelhívás maga a javaslat. Amiről dönteni kell. Nem gondolom, hogy ezek a döntések jók/rosszak. De azt gondolom, hogy ha kevés az adat utána lehet nézni. Bár igaz, hogy a javaslattevőt is lehet hibáztatni. Ezt kevéssé tartom elegáns megoldásnak. Különösen, mert nekem semmi bajom a döntéssel. Nem tartom ugyanis ízlésesnek azt, hogy az idei díszpolgárok jókedvét, örömét azzal rontsam, hogy őket kevesebbnek tartom.
Így lettem tehát belga. Egy csomó felháborodás az el nem fogadott javaslat körül, kifogás az indoklásom körül: mindenki pontosan tudja, hogyan és mit kellett volna.
Én meg álldogálok, akár egy balga belga.