- Püspök úr, mondana valamit az egyház üldöztetésének időszakáról Romániában?
- Teológiai tanulmányaimat már úgy végeztem el, hogy a szüleim kényszerlakhelyen voltak. A magam erejéből tanultam, sokszor éjszaka dolgoztam, vagy másokat tanítottam, és így sikerült megkeresnem az anyagiakat. A teológia elvégzése után Aradon lettem segédlelkész, egy új gyülekezet megszervezését bízták rám. Ez volt az első gyülekezetem, s én voltam az első állandó lelkésze. Ide vittem a feleségemet, aki szintén teológiát végzett, ő Gyorokra járt ki. A háború után nehéz volt a gazdasági helyzet, istentiszteletek céljára egy szoba állt rendelkezésünkre. Ebben az időben játszódott le Magyarországon az 1956-os forradalom. Felkeresett édesapám egyik ismerőse, aki előzőleg Márton Áront látogatta meg. Természetesen a helyzetről, magyarságról, Erdélyről esett szó. Márton Áronnál lehallgató készülék volt, s ez az ismerős már úgy jött hozzám, hogy követte őt a titkosrendőrség. Nem sokra rá felkerestek a rendőrségről, és a beszélgetéssel kapcsolatban kezdtek el faggatni. Tudtam, hogy az illetőt elfogják, vallatják, és kénytelen lesz még többet is bevallani annál, mint amiről szó volt. Tisztában voltam azzal, hogy pár hónapon belül engem is letartóztatnak. Először fel nem jelentésért tartóztattak le, azután a vád az volt, hogy szervezkedtünk a kommunizmus megdöntésére.
A valóság az volt - folytatja Csiha püspök úr a történetet -, hogy ebben az időben mindenkit ezzel vádoltak. A szüleim ,,osztályellenségek" voltak, én új gyülekezetet szerveztem, magyar református lelkipásztor voltam. Mondanom sem kell, hogy ez akkoriban mind terhelő volt. Így ítéltek el tíz év nehézbörtönre, ami azt jelentette, hogy nem volt kapcsolattartás a családdal, nem lehetett látogatni, csomagot, levelet küldeni. A feleségem 3 hónapos állapotos volt, amikor letartóztattak. A lányomat hatévesen láttam először. A nehézbörtönbe beletartozott az éhezés, a nyomorúság és különféle betegségek is: vérhas, hastífusz.
Ezt a börtönt lelkileg azért tudtam átélni, mert volt három nagy bizonyosságom, erőforrásom, ami segített ebben: ez idő tájt gyakori volt, hogy a letartóztatott feleségét válásra kényszerítették. Én tudtam, hogy a feleségem visszavár. Nem is vált el tőlem. Tehát fontos volt az otthoni háttér, az otthoni szeretet. Másodsorban pedig az is fontos volt számomra, hogy a lelkiismeretem rendben volt: ha még egyszer ez megtörtént volna, akkor sem tettem volna feljelentést. Az ember mindent képes elviselni, ha ,,belül” rendben van. Mi, reformátusok hiszünk a predestinációban. Ez nemcsak az örök életre vonatkozik: nem hiába születtünk annak, aminek születtünk ott és akkor: Isten mindenkit feladattal küldött a világra. Úgy éreztem, hogy Isten engem a börtönbe küldött, mert ott is kell az embereket vigasztalni, kell az Úr Igéjét hirdetni. Ezt az egészet úgy éltem meg, mint isteni küldetést. Emberi élet nincs próba nélkül.
Különösen a mi magyar életünk nincs próba nélkül. Erre kell figyelnünk: az isteni küldetésre. Három fontos dologra nagyon oda kell figyelnünk: a családra, a lelkiismeretünkre és az Istennel való kapcsolatunkra. Érezzük azt, hogy nem hiába születtünk! Mindegyikünknek feladata van. Ezt a feladatot elvégezni a legszentebb és a legnagyobb dolog, mely erőt ad: tudni, hogy nem hiába éltem.
Végül több mint hat év után szabadultam - folytatja a visszaemlékezést -, mert Románia kölcsönt vett fel Amerikától. Az egyik feltétel az volt, hogy a politikai foglyokat szabadon kell engedni. Akkor láttam először a kislányomat. Ismét lelkipásztor lettem Gógánváraljában. Szép éveket éltünk ott. Templomjáró, istenhívő két gyülekezetünk volt. Utána meghívtak Marosvásárhelyre lelkipásztornak, ott önállósítottam négy új gyülekezetet. A diktatúrát követően pedig onnan hívtak meg püspöknek. Erdély aktív püspöke 11 éven keresztül voltam, ez sok harccal és küzdelemmel járt. A rossz gazdasági helyzet ellenére sikerült építenünk is: 218 új egyházi épületet és 54 új templomot. Sok örömöm is volt a szolgálatomban. Sikerült iskolákat, otthonokat, árvaházakat szervezni. A nyugdíjkorhatárt elérve azóta evangelizációkra járok. Az idei évben 29 teljes hetet prédikálok végig, jövő évre pedig már 22 hetem le van foglalva.
- Az egyház óvó, védő és megtartó erő. Mit tud tenni, mit tesz a református egyház Erdélyben?
- Az egyház óvó, védő és megtartó erejéről nemcsak erdélyi viszonylatban beszélhetünk. Külföldi utaim alkalmával 15 országban kerestem fel a magyar reformátusokat. Ahol megszervezett egyház volt, ott megmaradt a magyarság is: az igehirdetés, az istentisztelet nyelve mindenütt a magyar.
Erdélyben a diktatúra idején is így volt megtartó erő. Az Ige tartotta meg a népünket. Most is az a megtartó erő, mert a politikai csoportosulások - habár fontosak, kellenek és jók - emberi gyökerű dolgok. A politikai csoportosulások a történelem folyamán változtak. De az egyház egy volt, s 2000 év óta megvan, nem szűnt meg, nem tudta eltiporni semmi sem. Ez az örök megtartó erő. Az Isten közelsége. Ha meg akarunk maradni, akkor Isten mellett is meg kell maradnunk. Nem azt jelenti, hogy forduljunk szembe a magyar politikai formációkkal. Ez más jellegű. Miként Madách a Mózesben azt mondja, hogy mi kis nép vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elengedjük az Isten kezét. A politikai csoportosulások szükségesek: anyagi feltételeket, törvényeket biztosítanak. De ezeknek nincs lelkük. A lelket csupán az egyház adhatja a nemzetnek. Azonban közös veszélyünk a demográfiai hullámvölgy. A mi nemzetünknek három nagy tragédiája volt: Mohács, Trianon, és a legveszélyesebb tragédiánk: Magyarországon 1956 óta hatmillió művi vetélés volt. Magyarország ma egy 18-20 milliós, életerős közép-európai hatalom lehetne, s ehelyett öregedő ország. És a határokon kívül is fogyunk. Egy nemzet, míg mások gyilkolják, meg tud maradni akármilyen nagy véráldozatok árán is, de amikor saját magát gyilkolja meg, akkor vége van. A történelem legnagyobb magyar tömegsírja a magyar édesanyák méhe lett. Kiszámították, hogy 200 év múlva fog megszületni a Kárpát-medencében az utolsó magyar. Ha erre nem döbbenünk rá, akkor elvesztünk. De hogy rádöbbenjünk, ahhoz Istenhez kell térnünk. Rá kell ébrednünk, hogy a művi vetélés gyilkosság. Ezért kell felráznunk a nemzetünket, hogy az ördögkerék megforduljon. Ha nem vállaljuk a gyermeket, nem az élet nehéz, hanem a szív üres. Lemondunk a jövőnkről. Itt kell megváltoznunk! Ez bűn Isten előtt, s halál ránk nézve. Ez a mi nagy missziónk: lelkipásztoroké, orvosoké, médiáké, az értelmiségi rétegé.
- Az idei Őszi evangelizációs hét fő témája a Hegyi beszéd volt. Rövid ízelítőt, üzenetet kaphatnánk-e a hét témájából?
- Látszólag megdöbbentően más a Hegyi beszéd, mint a mi gondolkozásunk. Gyökeresen ellentétes vele. De ha igazán utánagondolunk, akkor a boldog földi élet egyetlen lehetősége. Ezért kívánom, hogy sokan olvassák el. Ezért szerette Tolsztoj is a Hegyi beszédet valamikor, s arra akarta építeni az életét.
A Hegyi beszéd elsősorban arra tanít meg, hogy ott keressük a boldogságot, ahol úgy gondoljuk, hogy nincsen. Rámutat arra, hogy a sírásban, szelídségben sokszor mindenütt ott van az Úristen kegyelme, s a kincs, amelyet megtalálhatunk. Megtanít kiállni az igazságért, és küzdeni érte. De ugyanakkor megtanít imádkozni is, és nagyképűség nélkül, szeretetben élni.
Egyetlen mondatot szeretnék kiragadni a Hegyi beszédből. Ha ezt az egy mondatot betartanák a világ hatalmasai, nemzetei, akkor nem lennének tömegsírok, nem lenne egymás verése, eltaposása. Ez az egy mondat pedig így szól: ,,Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek azokkal.” Csak ezt az egy mondatot kellene betartani, s egészen más lenne az élet.