Már most egészen biztos, hogy a Blurred Lines a 2010-es évek egyik legnagyobb anyagi sikereként vonul majd be a zenetörténelembe. 2013 nyarán nem lehetett úgy kimenni az utcára, hogy az ember ne hallja legalább egyszer a dalt. Elképzelhető, hogy a két szerző, Robin Thicke és Pharrell Williams igénybe vett egy kis inspirációt, segítséget, méghozzá Marvin Gaye Got To Give It Up című 1977. évi felvételéből. Legalábbis ez volt az alapja annak a példaértékű pernek, amelyben az esküdtek meghozták az ítéletüket. Az ügy eleve furcsán kezdődött: alig néhány hónappal a szám megjelenése után a két szerző maga nyújtott be bírósági kérelmet Gaye jogörökösei (Frankie és Nova Gaye, az énekes gyermekei és Jan Gage, az ex-feleség) ellen, hogy meg se próbáljanak perelni a hasonlóságok miatt. Természetesen a Gaye család azonnal ennek az ellenkezőjét tette, és az érintettek hirtelen a bíróságon találták magukat.

Innentől a történet hollywoodi filmbe illő. Az első tárgyaláson Thicke azt állította, a Blurred Lines megjelenése utáni egy évben adott interjúiból semmire nem emlékszik, folyamatosan részeg volt, be volt gyógyszerezve, minden bizonnyal hazudott is bennük. Azért tartotta ezt olyan fontosnak megjegyezni, mert ezekben az interjúkban rendszeresen beszélt róla, hogy mekkora hatással volt rá Marvin Gaye művészete. Azt is kijelentette, hogy a dalt nem ő, hanem teljes egészében Pharrell szerezte, ő csupán felénekelte a saját részét. Csak később minősíttette magát dalszerzővé, amikor a dal világsláger lett. A védelmet a híres sztárügyvéd, Howard King képviselte, aki többször is emlékeztette az esküdteket és a bírákat, hogy a Gaye család a dalnak csak a kottán szereplő változata felett rendelkezik, de magával az éneksávokkal és például az ütőhangszeres részekkel nem. Ezért a tárgyalás során a család le sem játszhatta a teljes Got To Give It Up-ot, csak egy leegyszerűsített verzióját, nehogy „a teljes dal lejátszásával hassanak az esküdtekre”.

A vádat képviselő Richard Busch ügyvéd és a Gaye család az első, tavaly októberi tárgyalási kört a nem túl jónak látszó esélyei ellenére megnyerte, másodfokon pedig az idén február 24-én találkoztak a felek. Busch ezt a második tárgyalást egy elég erős támadással kezdte: „Emlékeztetni szeretném önöket, hogy Thicke és Williams hivatásos előadók. Mosolyogni fognak önökre, használni fogják a charme-jukat. Kérem, ezt ne vegyék figyelembe.” Valóban, a két felperes meglepően vidáman ülte és beszélte végig a tárgyalási napokat. Még egy tipikus, Howard Kingre jellemző bizonyítékbemutatásra is sor került 25-én, amikor Thicke zongorán eljátszotta a With Or Without You (U2), a Let It Be (Beatles), a Forever Young (Alphaville), a No Woman No Cry (Bob Marley) és a Man In The Mirror (Michael Jackson) egyvelegét, hogy bemutassa, milyen egyszerűen össze lehet fűzni bármilyen két számot. Innentől aztán az ügy szakmai vitává alakult. King azt állította, hogy a két dal akkordmenete egyáltalán nem egyezik, míg Busch azt, hogy a struktúrájuk igenis hasonló. Mindketten zenei szaktekintélyeket vetettek be érveik alátámasztására. Közben széles körű diskurzus indult el arról, hogy hol húzódik az ihlet és a plágium közötti határ.

Az ítéletre március 10-éig kellett várni, és nagy meglepetésre az esküdtek végül a Gaye családnak kedveztek, igaz, nem az eredetileg követelt 25 millió dolláros összeget ítélték meg neki, hanem „csak” 7,4 milliót.