SÁNDOR ÉS ISTVÁN

Két évvel volt fiatalabb a forradalmár testvérbátyjánál, s tegyük hozzá: méltó testvére volt Petőfi Sándornak. Gyermekkorát Kiskunfélegyházán és Szabadszálláson töltötte. Később Pesten és Aszódon is együtt járt iskolába Sándor bátyjával. Három gimnáziumi osztály végeztével tanulmányait félbeszakította, hogy apjának segíthessen a mészárosszakmában. Később Kunszentmiklóson és Várpalotán is apja mészárosmesterségét folytatta. Mint Irányi István írja, „erős gyermek volt már születésekor is, így ereje jobban kamatozott a családban, mint bátyjáé, aki inkább a szellemiekkel törődött. Ezért Istvánnak több hasznát lehetett venni a gazdaság körül. Ott sürgött-forgott mindenütt, aratott, csépelt, részt vett a mezei munkákban, s a gazdag szüreteken is. Hatéves korában már megülte a legszilajabb paripákat, később pedig egy országos lovasversnyen ezüstérmet nyert. Bátyja büszke volt reá, s látva tehetségét, lovakat ígért öccsének.” Sándor mindig büszke volt öccsére, az „édes Pistikámra”, mert elsősorban szüleinek támogatóját látta benne.

Petőfi István

1838-ban, tönkrement szüleinek anyagi helyzete miatt, hazatért Aszódról, miután folytatnia kellett apja mesterségét. Több ízben is költözni volt kénytelen: Dunavecsére, Szalkszentmártonra, Dömsödre, majd Kunszentmiklósra (ahol apja egyik mészárszékét vezette). Neki tehát a tagló és a bárd jutott osztályrészül, noha verseket is írt, de soha nem próbálta utánozni bátyját, s nem is vetekedett vele. István Kunszentmiklóson kezdett el verselgetni, gyakran fordult meg Pesten a forradalom előtti években, és Sándor arról is gondoskodott, hogy verseit közölje egy-két folyóirat.

István, a mészáros és a költő, hazaszeretetből, önkéntes honvédként vett részt a szabadságharcban, és a kapitányi rangig vitte. 1848 júniusában a veszprémi 6. Honvéd Zászlóalj önkéntese lett, később pedig, katonai érdemeinek elismeréseként, 3. századának a parancsnoka.

Petőfi Sándor Bem seregében Erdélybe vonult, István pedig Görgey seregével Aradra ment. Sándorral anyja temetésén találkozott utoljára, 1849 májusában.

István végigharcolta a szabadságharcot, s ott volt a világosi fegyverletételnél is. Azután a magyar hadsereg minden tagját besorozták az osztrák hadseregbe. Közlegényként 1850-ben került egy osztrák katonai büntetőszázadba, Schleswig-Holsteinba. Számára ezek felettébb nehéz idők voltak: nem sokkal korábban haltak el szülei, szerelme is elhagyta, a haza is elveszett, Petőfi Sándor, a halhatatlan testvér pedig eltűnt. Csak néhány őszinte, baráti kapcsolat tartotta benne a lelket.

1851 novemberének végén tartósan szabadságolták, s egy decemberi napon hazaérkezett Pestre. A Lipót utca 19. alatti házban felkereste sógornőjét, Szendrey Júliát, aki akkor már Horváth Árpád felesége volt. István a későbbiekben is élvezte a költő özvegyének rokonszenvét és támogatását. Egyébként titokban Szendrey Júlia húgába, Marikába volt szerelmes, verseket is írt hozzá, s ezt a titkát Júliával is megosztotta, valamint a gyámja is volt unokaöccsének, Petőfi Zoltánnak.

Leszerelése után tervei a déli végek felé kalauzolták: már 1851 decemberében Péterváradon találjuk, ahol mészárosként dolgozott.

Pétervárad a hajóhíddal

SZABADSÁGOLT KATONÁBÓL PÉTERVÁRADI MÉSZÁROS

Ma már nyilván nehéz volna kideríteni, mi is volt az indítéka annak, hogy Petőfi István éppen Péterváradot válassza állomáshelyül. Talán az a körülmény, hogy honvédként a szabadságharc idején ott is megfordult. Hiszen tény, hogy zászlóaljával 1848 augusztusától Bácskában (is) harcolt. Mindenesetre lennie kellett valamilyen korábbi kötődésnek ahhoz, hogy Péterváradot válassza új nekibuzdulása színhelyének.

Valószínűnek tűnik, hogy 1851 telén és 1852 tavaszán Péterváradon a nagyszámú katonaság jelenléte biztos munkát és megélhetést helyezett kilátásba az új életet kezdő mészárosnak. Ezért dönthetett az ottani letelepedés mellett. Alig másfél éves ott-tartózkodásának, sajnos, nem sikerült felkutatnunk semmilyen helyi dokumentumát, mely újabb adatokkal gazdagítaná péterváradi tevékenységét.

Másfél év múltán, 1853 tavaszán egy szinte regénybe illő, váratlan történet vetett véget péterváradi tartózkodásának. 1853 elején Pestre ment bevásárlás végett, és ott sógorának, Horváth Árpádnak a lakásán a titkosrendőrség emberei letartóztatták. Mint később kiderült, elfogatásának oka az volt, hogy egy bizonyos emigráns ügynök, egy Pataky nevű főhadnagy (korábban) Schleswig-Holsteinban összeírta azokat a magyar katonákat, akikre egy újabb forradalom esetén számítani lehetne. Miután Patakyt elfogták, a nála levő jegyzékben Petőfi István nevét is megtalálták. Ez a bizonyíték elegendő volt ahhoz, hogy 1853. március 7-én háromévi sáncmunkára ítéljék, melyet becsületesen le is töltött Theresienstadtban és Prágában. Idejét önképzésre (is) fordította, sokat olvasott, s megtanult németül és franciául is.

Miután 1856 februárjában szabadult, életének új szakasza kezdődött el. 1857 őszétől a dúsgazdag Gaylhoffer János dánosi birtokára került nevelőnek, s ott ismerkedett meg későbbi feleségével, Gaylhoffer Antóniával (1842—1918), akivel 1863-ban kötött házasságot. A frigy sajnos mindössze nyolc hétig tartott.

Petőfi István Csákón hunyt el 1880 májusában.

A hajóhíd Újvidék felől

KÖLTEMÉNYE A DUNÁRÓL

Viszonylag rövid, péterváradi tartózkodása idején nemcsak a mészárosszakmával foglalatoskodott, hanem verseket is írt. Egy ott keletkezett versét (1852-ből) dr. Bajza József is közölte 1909-ben, a Petőfi Könyvtár 17. kötetében, melyben Petőfi István verseit gyűjtötte egybe.

A mindenképp irodalomtörténeti kuriózumnak számító vers a Dunát tematizálta, 1852 telén:

SŰRŰ JÉG MEGY…

Sűrű jég megy a Dunán,

Kiszedték a hidat;

Által kéne mennem, mert

A galambom hívat.

Jaj, ha át nem mehetek,

Elvesztem az eszem,

Vagy ha azt nem, bizonnyal

Megreped a szívem.

Én Istenem, teremtőm!…

Szánj meg engem, kérlek,

Hogy befagyjon a Duna,

Küldj oly hidegséget.

Küldjél bár mily hideget,

Soh’se törődj velünk:

Ha mi egymást öleljük,

Úgy is mind megégünk.

A költemény közvetlen ihletője az a (valós) körülmény volt, hogy Pétervárad és Újvidék között akkortájt csónakokból megépített pontonhíd létezett, melyet szükség szerint szét is lehetett nyitni, a hajók, dereglyék vagy uszályok áthaladása végett. Télen, az erős fagy beállta előtt ezt a rögtönzött hidat rendszerint felszedték, hogy ne károsodjon annak faszerkezete. Nos, Petőfi István versében éppen ezt a szorongatott lelkiállapotot tematizálta, amikor a pontonhíd felszedése miatt körülményessé vált az Újvidékre való átkelése, kedveséhez.

Péterváradról barátaival is levelezett. Lisznyai Kálmánhoz címzett (1851. december 28-ai keltezésű) levelében olvasnivalót, verseskötetet kért és barátokra vágyott. Hasonló tartalmúak későbbi levelei is, melyeknek Pákh Albert volt a címzettje. A magány és az elszigeteltség élménye sugárzott belőlük.

Irodalom: (cs.b.) [Csorba Béla]: Petőfi István (1825—1880) Önkéntes dala. Jegyzet a vershez. Temerini Újság, 2018. márc. 15., 5.; Irányi István: Petőfi István. Békési Élet, 1973/1., 13—27.; Minden kétséget kizáróan Petőfi (elektronikus forrás: http://archiv.magyarmuzeumok.hu/targy/467_minden_ketseget_kizaroan_petofi, letöltve: 2023. jún. 16.); Sebestyén Erzsébet: Petőfi István kiadatlan levelei. Forrás, 1969/1., 45—46.; Motesíky Árpád: Petőfi öccse. A Hét, 1991/2.; Dr. Bajza József (összegy. és bev.): Petőfi István versei. Petőfi Könyvtár 17. Budapest, 1909, 101.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái X. (Ótócska–Popea). Budapest, 1905; Irányi István: Petőfi István: A költő öccsének pályafutása és alakja az irodalmi források és a szájhagyomány megvilágításában, Békés megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya, Békéscsaba, 1980; Pacsuné Fodor Sára: Petőfi István várpalotai kapcsolatai. Megyei Pedagógiai Körkép, 1998. 4—5. sz; Szentgyörgyi Elvira: „István öcsémhez”: Petőfi Sándor öccsének ismeretlen élettörténete. A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1973. Szerk.: Boldizsár Iván. Budapest, MVSZ, 1973. 71—75.