home 2024. június 20., Rafael napja
Online előfizetés
„Othellóra nem számítottam”
Szerda Zsófi
2023.04.11.
LXXVIII. évf. 14. szám
„Othellóra nem számítottam”

Budinčević Krisztián a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának ifjú színésze, aki már most magáénak tudhat egy jó vaskos főszerepet, hiszen nemrég Othello bőrébe bújhatott. A színészet mellett szívesen belekóstolna a színpadi látványtervezés világába. A sarki boltba ő is melegítőben jár, és szeret barkácsolni.

* Érzi a színész, amikor valami nagyon nagyot alakít?

— Néha igen. Vannak apró jelek, melyekből azt érzed, egy pillanatra elfelejtetted önmagad, tudtál teljesen a szerep lenni, s valami megszületett. Voltak pillanatok, de nem tudnám azt mondani, hogy megtaláltam a kulcsot. László Sándor tanár úr mindig azt mondta, a színpadon ne legyünk túlságosan öntudatosak. Ezt sokáig nem értettem, most már szerintem igen. Ez azt jelenti, hogy a színpadon ne legyen bennem tudatos az, hogy én ott állok, és csak úgy csinálok, mintha, mert az csak eljátszása a szerepnek, azt jelzi, még nem tettem magamévá, nem élem a szerepemet. Amikor elfeledkezel magadról, na akkor alakulsz a szerephez, és ilyenkor mondom azt, hogy na, most megéreztem valamit. Amikor elfeledem az öntudatosságot s azt a tényt, hogy én vagyok a színész.

 Fotó: Grgić Nikoletta

* A színművészeti akadémián elsajátítjátok a szakmát, de mi az, amire nem tud megtanítani?

— A gyakorlati részére. Arra, hogy mi fog történni, amikor már minden élesben megy. Amikor már nem fogja senki a kezed, hiszen ha például egy kis szereped van, ami nem hat ki az előadásra, a profi színházakban a rendezők nem foglalkoznak veled annyit, magadnak kell dolgozni a szerepen. Ilyen az akadémián nincs. Ott ha rosszul csinálod, akkor maximum megbuksz, de akkor is az utolsó pillanatig foglalkoznak veled. Hát ez az a bizonyos tojáshéj, mely az akadémia után lekerül rólunk. Erre nem lehet felkészíteni az embert. Egy színész ma nem lehet csak színész, bele kell látnia egy kicsit a rendezésbe, a dramaturgiába, abba, hogy mi történik a színfalak mögött. Főleg nálunk, Vajdaságban, ahol sokszor megtörténik, hogy át kell venni dolgokat, a színészből koreográfus lesz, vagy asszisztens, esetleg jelmeztervező. Amire még nem készít fel az akadémia, az a különböző emberekkel való találkozás, és gondolok itt főleg a rendezőkre, hiszen a kollégáidat előbb-utóbb megismered, megszokod. Minden rendező más impulzus, máshogy kell hozzá szólni, viszonyulni. Az akadémián ott a mesterségtanárunk, és persze néha jönnek külsős rendezők, vannak kísérletek arra is, hogy ezek váltakozzanak, hogy ismerjünk meg új embereket, de az más, mint a nagybetűs szakmában.

* A diákszínjátszók számára rendeztél már, de van-e benned vágy, hogy kipróbáld magad más területeken is? Például mint koreográfus vagy jelmeztervező?

— Voltak és vannak is ambícióim. Nagyon érdekel a színpadi látvány, a díszlet és a jelmez. Amikor Lénárd Róberttel készítettük harmadéven A vörös postakocsit, én voltam megbízva a jelmezekkel. Nem én varrtam őket, de én válogattam a rendezővel való egyeztetés után. Nagyon megtetszett az ezzel való foglalkozás. Hogy figyeljem, ne szakadjanak el, hogy ki legyenek vasalva, vizsgáltam, kin hogyan áll. Ez valamiféle esztétikai érzékből fakad nálam, szeretem, ha valami szép, ha jól mutat, ha két szín összeillik egy emberen. És lehet, hogy egy kollégának nem mondanám meg, hogy ne haragudj, hogy nézel ki, de egy osztálytársamnak megmondhatom, ha a barna cipőhöz fekete övet vesz, az bizony nem túl jó választás. S egy jelmeztervező is meghatározhatja, milyen jelmez illik legjobban a karakterhez.  

* Tehát te is odafigyelsz arra, milyen ruhában lépsz az utcára?

— A sarki boltba én sem vasalt ingben járok, de szeretem jól érezni magam a ruháimban. S azt is vallom, hogy bár egy színész nem különb, mint egy hétköznapi ember, hiszen ő is az, de tudnia kell megjelenni s ezzel akár példát is mutatni. Egy bemutatón például csinosan illik részt venni. Persze ott a másik oldal, hogy így könnyen rámondják az emberre, milyen ficsúrosan öltözik, vagy a női kollégákra, ha egy nagy sálat csavarnak a nyakukba, hogy a művésznő, de akkor is azt gondolom, ez fontos.

* Szabadkai származású vagy. Volt ennek szerepe abban, hogy igent mondtál a szabadkai Népszínház felkérésére?

— Igen. Azaz ez egy pozitívum volt, hiszen nem kellett például azon gondolkodnom, hogy hol fogok lakni, de nem ez volt a döntő szempont. Szívesen elfogadtam volna más színházak hívását is. Ahogy az sem volt bennem, hogy csak Szabadkára jönnék. Érkezett a felkérés, s én rábólintottam. Megtehettem volna, hogy vacillálok, de a színészek Vajdaságban eléggé pengeélen táncolnak, ha nem tagjai egy társulatnak. Másrészt mi négy évig azt hallgattuk az egyetemen, hogy nem lesz munkánk, minden állás be van töltve, ezért amint jön egy lehetőség, az ember belekapaszkodik. Én sem gondolkoztam túl sokáig.

* És elég gyorsan rád bízták a drámatörténelem egyik nagy alakját, te játszottad a címszerepet a Puskás Zoltán által rendezett Othello című előadásban. Meglepődtél?

— Nagyon. Igaz, én azt mondtam volna, hogy Jágó szerepét kapom, kedves is számomra (már ha lehet ilyet mondani az ő karakterére), noha korban az sem illik hozzám, de Othellóra nem számítottam. Meg voltam róla győződve, hogy azt biztosan egy negyvenes színész kapja. De a meglepődés mellett nagyon meg is örültem. És bár senki nem helyezett rám nyomást, én annak éltem meg, s egy óriási feladatnak. Azt éreztem, teljesítenem kell, ezért aztán jócskán beleástam magam a szerepbe. Olvastam a történetéről, előadásokat, filmeket néztem, beszélgettem róla a kollégákkal, szóval sokat dolgoztam vele.

* Minden fiatal színész életében eljön az a bizonyos vizsga, amikor egyedül kell előadást készítenie, a színpadra állnia. A kellékes címet viseli a vizsgád. Hogy érezted magad a színpadon?

— A színpadon már nagyon jól. Ahogy elkezdődik az előadás, már visz a hév s a nézők reakciója, látom, hogy élvezik, ami engem is motivál, s ilyenkor azt érzem, volt értelme megcsinálni. A munkafolyamat viszont nehéz volt. Úgy voltam vele, nem kérek segítséget, legyen ez egészen az enyém. Azt mondtam, megcsinálom, ahogy tudom. A legnehezebb elkezdeni volt, dolgozni az asztalnál, aztán újra és újra elővenni, hiszen senki sem hajt. A szöveg a fiókban, és neked kell rávenni saját magad, hogy foglalkozz vele. A csipkegyárban próbáltam, ez a másik olyan fázis, amely brutálisan nehéz és kínzó. A próbák. Hogyan kezdjem el, hogyan építsem fel? Aztán ebbe is belejössz, kezd összeállni, s jön a harmadik szakasz, amikor elkezded unni, ami ijesztő érzés, azt érzed, csak ismételgeted, de nem tudod, jó-e, amit csinálsz, vagy nem, hiszen nincs néző, rendező, reakció. Először Hajdú Tamás nézett meg, aki azt mondta, Krisztián, működik a dolog. Ez volt az első visszaigazolás. Még dolgoztam rajta, aztán a bemutató napján találkoztam a közönséggel, s akkor nyugodtam meg.

* Csinálnál még egy monodrámát?

— Elképzelhető. Most kezdtem el tájolni A kellékessel, saját magam menedzselem, s azt látom, van rá érdeklődő. Az emberek azért félnek a monodráma szótól, mert biztosan unalmas lesz, hiszen csak egy szereplő van a színen. Attól pedig, ha meghallják, hogy vizsgaelőadás, egyenesen összerándul a gyomruk. De hál istennek, van rá igény, főleg egy humoros darabra, kisebb falvakba is el tudom vinni. Szóval igen, gondolkodom rajta, hogy készítek egyszer még egyet.

* Játszol a Koštanában, a Három nővérben, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és a Játék a kastélyban című előadásokban. Mi lesz a következő?

— Ami most rám vár, az a Fabula Rasa Színjátszó Grunddal való munka. Készül az új előadás, és nagyon bele kell húznunk, hogy a KSZFV-re meglegyünk vele. Volt egy kis kényszerszünetünk, most csaptunk bele újra, úgyhogy a hajrában vagyunk éppen. Egy kísérleti előadás készül, mely egy iskolai órán játszódik egy posztapokaliptikus környezetben. Sokat beszélgettünk, improvizáltunk a gyerekekkel. A Népszínházban majd csak a következő évad első előadásában játszom, melyet Tolnai Szabolcs rendez.

* Volt egy podcastetek Búbos Dáviddal és Joó Bencével, de abbamaradt. Mi ennek az oka?

— Én sem tudom. Nehéz volt megszervezni, hogy mindhárman ráérjünk, és még az alannyal is összeegyeztessük a felvételt. Ez egy nagyon emberfüggő műfaj, és mivel hárman voltunk benne, a mi hármunk igényeit összeegyeztetni sem volt mindig könnyű. Legyen spontán, de készüljünk is rá, kit hívjunk vendégnek, stb. Színészként nem volt számomra újdonság kamerák előtt lenni, nem voltak gátlásaim e téren. Azt kellett megtanulnom, hogy itt már lehetek öntudatos, és nem kell állandóan azon aggódnom, hogy mi van, ha hülyeséget mondok. Úgyis fogok. De ha ezt a gondolatot el tudja az ember engedni, akkor igazán meg tud nyílni. Ami egyébként egy hétköznapi beszélgetésre is igaz.

* A sok, színházban eltöltött óra mellett mivel szoktál kikapcsolódni?

— A kis teraszomon kertészkedem, különféle virágokat ültetek, melyeket aztán télen próbálok átmenteni. (Nevet.) Sok zenét hallgatok, s amikor van időm, barkácsolok. Hozzáteszem, a harmadik emeleten ez szinte már művészet. Egy évvel ezelőtt a kiszuperált fabulás kellékekből és lécekből csináltam egy polcot a fürdőszobába. Most pedig egy szúnyoghálós ajtókeretet fogok készíteni. Ezek a dolgok igazán ki tudnak kapcsolni.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..