A nagybetűs professzióhoz — az újságíráshoz —, de leginkább az önmagához, életszemléletéhez, életviteléhez hű viszonyulásával ismételten meglepett a minap napilapunk lelkes doyenje, Szabó Gizella. Miután megbeszéltük a hetilapunkban megjelenő beszélgetésünk részleteit, gondolt egyet, és vázlatként papírra vetette életének legfontosabb pillanatait/állomásait, melyeket sokszor a körülmények befolyásoltak, alakítottak, amikor a legtöbbször nem lehetett nemet mondani, vagyis meg kellett felelni az elvárásoknak. De hogy azt az ember fia/lánya hogyan tette/teszi, már az egyén nevelésétől, emberségességétől, következetességétől függ. A Mikulás napján múlt 89 éves kolléganőnk olykor még előveszi nagyfüzetét — Újvidéken, meghitt otthonában —, és lapjaira önti gyöngyszemekként gondolatait, emlékeit, és közben titokban azt reméli, hogy egy napon álma is teljesül, és csokornyi írása kévébe köttetik. Első könyvének kézbevételénél méltóbb születésnapi köszöntőt nem is kaphatna a Szabad Vajdaság/Magyar Szó első újságírónője, jegyeztem meg egy kissé derűsebb hangulatban, amin mindketten jót mosolyogtunk… Miért is ne, együtt lapozhatnánk fel a megsárgult újságunk lapjait.

Életrajzából tudjuk, Nagyváradon, Romániában, hatgyermekes értelmiségicsaládban született. Bácskába tizenévesen, 1941-ben rokonlátogatóba jött, Varga Imre nagybátyjához, Óbecsére. A háborús körülmények azonban közbeszóltak, s itt maradt. A középiskolát is Óbecsén fejezte be.

A Magyar Szóba 1945 decemberében meghívásra jött. A Tanjug — Jugoszláv Távirati Iroda — egyéves újságíró-iskoláját Belgrádban már mint újságíró szerbhorvát nyelven fejezte be, 1947—1948-ban. A szerkesztőség serkentésére beiratkozott az Újvidéki Társadalom- és Politikatudományi Főiskolára, ahol 1962-ben diplomázott.

A Dolgozó Nő főszerkesztőjeként

— Minden érdekelt, ami a mindennapok embereinek az életéről szólt — míg hallgattam, néhány órácskára mintha megelevenedtek volna a régi emlékek a dokumentum értékű fényképek láttán és Gizike visszaemlékezései nyomán. —  A Magyar Szó szerkesztőségébe is mint ifjúsági vezető kerültem, amikor még alig hatan-nyolcan, főleg az alapító szerkesztők írták a lapot. Köztük én voltam az első újságírónő. Azonnal dolgozni kezdtem. A Népfront s annak keretében az igen aktív nőszervezet és az ifjúsági szervezet tevékenységének ismertetését, valamint minden más társadalmi megmozdulás követését, megírását bízták rám. Még tartott a háború, érkeztek a sebesültek, a hadiárvák. Emlékszem, gyűjtöttünk a frontra is. Közben szervezték az egészségügyet, a közellátást. Jegyrendszer volt akkoriban. Örültünk, ha kenyeret, tejet és néha húst kaptunk... Volt miről írni. Naponta két hasábot. Ennyi volt a norma.

1946 októberében behívtak a Tartományi Pártvezetőség irodájába, ahol a titkár, Dobrivoje Vidić (később moszkvai konzulunk) közölte velem, hogy lapot indítanak a vajdasági nők számára, és a magyar nyelvű, havonta megjelenő újságnak én vagyok a főszerkesztője, majd a kollégák segítenek. Így is volt. Tizenkilenc éves voltam, amikor kineveztek a Vajdasági Dolgozó Nő főszerkesztőjének. A lap öt évig élt. Az IB (Tájékoztató Iroda) idején papírhiány miatt szűnt meg. Főszerkesztőként egyidejűleg dolgoztam — megszakítás nélkül — a Magyar Szóban is. A munkaidő hajnaltól estig tartott.

Abban az időben szinte kívánatos volt, jobban mondva elvárták, hogy különböző társadalmi tevékenységet vállaljanak a gyakorlott újságírók, szerkesztők. Nagyon sok társadalmi szervezetbe beválasztottak, így pl. a Tartományi Nőszervezet Főbizottságába, a Családtervezési Tanácsba, a Magyar Szó KSZ alapszervezete titkárának stb. Rengeteget dolgoztam. Újvidék és környéke küldötteként 1974-ben, amikor Vajdaság elnyerte tartományi státusát, háromszázezer szavazattal, négyéves mandátummal megválasztottak képviselőnek a Szerb Képviselőházba. Több bizottságban is dolgoztam, a legrangosabban is, az Alkotmányozó Bizottságban.

* Említetted, hogy akkoriban több tévés riportot is készítettél a „fiatal” Újvidéki Televízió magyar műsorának. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?

— Már a kezdet kezdetén is „bedolgoztam” első tévés műsorunkba, amikor még Belgrádba vitték le Újvidékről a kész anyagot, a friss híreket pedig ott olvasták be a bemondók, az újságírók. A Szerb Képviselőház fontos üléseiről, főleg azokról, amelyeken képviselőként vagy bizottsági tagként vettem részt, többnyire én tudósítottam. Általában még az ülés alatt megírtam annyi percnyi szöveget, amennyit megbeszéltünk a szerkesztővel. Ezt átvittem a Belgrádi Televízió stúdiójába, és élőben beolvastam a magyar műsor sugárzása alatt. Mozgalmas, de szép évek voltak azok. Volt, amikor Miklós kisfiamat is magammal vittem. Akkoriban ezt is meg lehetett oldani. Ilyenkor a fordítószolgálatban volt, s ő volt a kedvenc. Hát igen, akkor szimultán fordítottak, szükség szerint, albán és magyar nyelvre a Szerb Képviselőházban is. Egyébként főleg egészségügyi riportokat, pontosabban olyan jellegű műsorokat csináltam, mint amilyen témával általában a napilapunkban foglalkoztam. Mindig pontosan leadtam a szerkesztőnek: hova megyünk, mit csinálunk, kivel beszélgetünk, hiszen tudtam, hogy a tévés újságírás egészen más.

A napilapunkban főleg az egészségügyi ellátás fejlesztésével, nő-, család- és gyermekvédelemmel, idősekről való gondoskodással foglalkoztam. Ezek a témák áthatották a mindennapjaimat. Aktív pályám alatt a nő- és az egészségvédelem állt az érdeklődésem középpontjában, nemcsak mint újságírónak, hanem mint képviselőnek is. A nők társadalmi helyzetének javítása részben életcélom is volt. Valószínűleg egy kicsit feminista is voltam. Megítélésem szerint a nők társadalmi helyzete most sem kielégítő. Mint láthatjuk, nők alig vannak a parlamentben, de vezető pozícióban is olyan ritka egy nő, mint a fehér holló. A munkámmal együtt nagyon fontos volt számomra a saját családom is. Két felnőtt gyermekem van. Egyébként támogattam a három legközelebbi családtagomat orvosi tanulmányai elvégzésében. Nyugdíjazásom előtt a kezdő újságírók útjának egyengetését, tanítását bízta rám a szerkesztőség. Ezt a munkát sok szeretettel és türelemmel végeztem. Több tehetséges kollégának segítettem, akik később és ma is rangos tisztségeket töltenek be az anyalapnál, valamint az Újvidéki Rádió és Televízióban. Több kitüntetésem van: a Svetozar Marković újságírói díj, a Jugoszláv Újságírók Szövetségének Ezüst Plakettje (a 25 éves újságírói munkásságomért), Munka Érdemrend, Népfront-plakett, az AFŽ (az Antifasiszta Nők Frontjának) kitüntetése, a Forum-díj, a Vajdasági Újságírók Egyesületének Életműdíja 1981-ben, illetve Aranytoll díja 2012-ben, a Vajdasági Nyugdíjas-egyesület díszoklevele stb.

Gizike (így szólítottuk őt valamennyien a szerkesztőségben) gondolatai olykor egy kissé elkalandoznak, miközben a megannyi fényképet és írást nézegeti. Mindegyikről órákig tudna beszélni. Biztatom, hogy egyszer diktafon előtt mesélje el az élményeit. Természetesen nem mindet egy napon, hanem csak néhányat, amikor kedve van hozzá. Hiszen annyi eseményre, emberre emlékszik. Nagyon elkeseredik, ha a film és a média világában történnek csonkító vagy működésveszélyeztető változások. Néhány dolgot említett, volt, amelyikről írt is.

— Az Avala Filmgyár, avagy a jugoszláv Hollywood körüli történések olyannyira felkavartak, hogy a tavasszal elkezdtem megírni az intézményhez fűződő élményeimet. Még át kell dolgoznom, aztán meglátom, megjelenik-e. A Tanjug, az egykori Jugoszláv Távirati Iroda megszűnése olyannyira szíven ütött, hogy a hír hallatán még aznap este papírra vetettem a véleményemet, a napilapunk pedig november 16-án meg is jelentette. A híriroda nemcsak itthon, de a nagyvilágban is hitelesnek számított. Ezért is maradt meg a neve. Számomra nagyon fontos, hiszen a Tanjug az újságírás bölcsője is volt. Keck Zsigmondnak, napilapunk első főszerkesztőjének elhatározása alapján magam is az ötvenvalahány hallgató egyike lehettem az első újságíró-iskolájának. Vajdaságból mindössze négyen: Roksanda Grčić, Slobodan Budakov a Dnevnikből, Svetozar Kisić a Gazdasági Kamarából és én végeztük el ezt a sokoldalú képzést nyújtó tanfolyamot.

A Magyar Szó-sokkal Párizsban

Tanúja voltam egy ország felvirágzásának és széthullásának, megannyi törésvonallal, s ez a folyamat a médiát sem kímélte. Láthatjuk, hogy a privatizáció következtében folyamatosan szűnnek meg a községi és a regionális lapok, rádiók. Jóllehet mind közszolgálati küldetést teljesítettek. Elszomorító és a politikusok rosszindulatára vagy tájékozatlanságára utal mindaz, ami most a médiában történik. A községi és a helyi jellegű tájékoztatási eszközök, az ott dolgozók kilátástalan helyzetbe kerülnek. Szerintem a tájékoztatás nem lehet pénz kérdése. Az embereket érdekli, mi történik a környezetükben. Ezek az újságok, rádiók róluk szóltak. Egy élethű riportra — szóljon az eredményekről vagy a nehézségekről — másként tekintenek az ott élők, mint a szélesebb régió, illetve a teljes társadalom. Nem szabad megvonni az emberektől a tájékoztatást. Az internet mellett még mindig van igény újságra, rádióra. Az emberekről és a mindennapjaikról kell írni. Számos helyi újság két- vagy többnyelvű volt, a Becsei Újság is, melybe még én is írtam, amikor Óbecsén éltem. Később a Magyar Szóban, amikor főszerkesztő-helyettes voltam, egy Vajdaság-térképre tűzött zászlócskákkal jeleztem, honnan jelentek meg tudósítások, riportok. Azon a napon, amikor egy faluról megjelent valami, több újságot kellett oda küldeni. Hiszem, hogy ezzel a módszerrel ma is lehetne növelni a példányszámot.

* Mi a véleményed a mai újságírásról?

— Őszintén? Gyakran hiányosnak tartom az írásokat… Többnyire nyilatkozatokat olvashatunk a fontos eseményekről, kevés az önálló vélemény... Ilyenkor, év végén gyakran felidézem a régi újságírói szokásainkat, élményeimet, részben azért, mert ilyenkor kezdtem a napilapunknál dolgozni, de azért is, mert karácsonykor van a Magyar Szó születésnapja. Számomra a legnagyobb öröm mindig az olvasóink vagy a riportalanyaink visszajelzése volt. Az ő elismerésük többet ért minden újságírói díjnál. Az idén a legnagyobb születésnapi meglepetés Óbecséről, a hatvanegynéhány éves Németh hármas ikrektől, Katicától, Imrétől és Szilvesztertől érkezett. Elküldték annak a róluk írt riportomnak a másolatát, amelynek annak idején annyira nagy visszhangja lett egész Vajdaságban, hogy az apróságok igen gyorsan kaptak gyermekkocsit. Nővérkéjük, az akkor ötéves Klárika és szülei boldogan tologathatták őket, és nem csak Újfaluban, ahol a család élt… Az ilyen megnyilvánulások erősíthetik az összefogást, illetve a közösségünket a mindennapi életben.