* Az Artemisz című kiállítás az első tárlatod Szerbiában. Hogyan válogattad ki rá a képeket, mi volt az elsődleges összekötő kapocs? Minél több alkotói korszakodba betekintést engedni, vagy egész más alapján válogattál?

— Számomra elsődleges szempont az izgalmasság. Minden kiállításom előre ki van találva. Most is úgy történt, hogy kaptam a törökkanizsai Kulturna Zonától egy alaprajzot, melyből készült egy 3D modell, és méretarányosan bele lettek szerkesztve a képek. A válogatás úgy történik, hogy a helyszín kondícióit figyelembe véve megpróbálok egy izgalmas tárlatot létrehozni. Az idén úgy alakult, hogy elég kevés kiállítható képem van, ezért egy kicsit bonyolult volt kitalálni, hogy mi legyen. Néhány, az idén készült kép adta meg az alaphangulatot, és utána már csak ki kellett egészíteni néhány darabbal, hogy szép kerek legyen a történet. Vannak képek, melyek a galéria raktárából lettek kiválogatva, és van néhány darab, melyet gyűjtőktől kértem kölcsön. Hozzátenném, hogy ezek számomra is fontos és kedves darabok.

* Amikor egy új festményen dolgozol, mennyire tervezed meg előre, hogy mi kerül majd a vászonra? Azaz mennyi teret kap az improvizáció, az ösztön, és mennyit a tudatosság?

— Nehéz általánosítani. Minden egyes kép individuális viszonyulást igényel. Többféle technikát és módszert alkalmazok. A 2 méter körüli képeknél általában 80 százalékban ki van találva, hogy mi kerül a felületre, azaz a megtervezés ad több teret a tudatalattinak. Kisebb képek megfestése közben több az improvizáció és nagyobb a szabadság, kevésbé vannak előre kitalálva. 

* Volt már olyan festmény, amely nagyon nehezen adta meg magát, nehezen született meg? És ha igen, hogyan látod, miért volt ez így?

— Az igazi alkotás nagyon nehéz dolog. Lehet szép képeket festeni, de az nem minden esetben alkotás. Én azt az elvet vallom, hogy el kell kerülni mindent, ami elkerülhető, azaz bizonyos képeket nem kell megfesteni. Ezek könnyen jönnek, és elég könnyen el is szoktam engedni őket. Tudom, hogy nem fogom szeretni a végeredményt. Ami viszont elkerülhetetlen, nem hagy békén, és még a gondolattól is rosszul vagy, hogy ezt most meg kell festened, na abból lesz a jó alkotás. A folyamat inkább olyan, mint egy hosszú utazás. Megszületik a fejemben egy gondolat, mely nem feltétlenül vizuális, és ha visszatérő, akkor el kell kezdeni foglalkozni vele. Táplálgatni, nevelgetni, vizualizálni és elkezdeni kivitelezni. Szóval már gondolati szinten elkezdődik az alkotási folyamat, és egészen addig, amíg a gondolat testet nem ölt, és nem lesz belőle festmény, egy hosszú, gyötrelmes utat kell megtenni. Az a furcsa, hogy ez a gyötrelem nagyon is élvezetes tud lenni, érzed, hogy igazán alkotsz, és valami izgalmas dolgot hozol létre.

* Hihetetlenül izgalmasnak találom a technikát, melyet több festmény esetében alkalmazol, rétegek kerülnek egymásra és feszülnek egymásnak, állnak párbeszédben. Több értelmezési felületet találhatunk ezáltal, egy-egy részlet egészen más világodba enged betekintést. Te mit szeretsz benne?

— Leginkább a rendhagyó hozzáállást és a nem klasszikus vagy hagyományos festészeti technikát. Néhány éve kezdtem ezt a módszert alkalmazni, bár a rétegzettség mindig is jellemző volt a munkáimra. Maga a folyamat nagyon izgalmas. Minden egyes kép egy újabb felfedezés. Nem igazán látod a végeredményt, mivel kicsi darabokból rakódik össze. Olyan, mint egy puzzle, melyhez nincs fotód a kész képről, de azért elkezded összerakni. Néhány kép engem is meglep, amikor elkészül. Nem állítom, hogy ez így marad, és megtaláltam a nekem leginkább való technikát. Most ez van, de jöhet valami egészen más. Nagyon sokat kísérletezem, nem szeretem ismételni magam, ezért folyamatos keresésben vagyok.

* Néhány képeden megjelenik a humor is, amit különösen díjazok. Fontosnak tartod, hogy egy kis játékot/iróniát is belecsempéssz az alkotásaidba?

— Ez is jellemző rám vagy a munkáimra, bár hozzáteszem, nem igazán szándékos. Egyszerűen észre sem veszem, és születik egy humoros kép. Persze mindenki mást lát. Van, aki nem érzékeli az iróniát, egészen mást érez a kép kapcsán, és ez a legszebb az egészben. A kérdésre visszatérve, igen, fontosnak tartom a humort, a mai világban meg szinte kötelezőnek.

* Ázsia képzőművészetét is felfedezni vélem egyik-másik alkotásodon. Hatott rád, mondjuk, a kínai ábrázolásmód, vagy ezt rosszul látom?  

— Nem, nem látod rosszul, de nem csak a kínai kultúra inspirál az utóbbi időben. Japán, távol-keleti ornamentika, azték szobrok, primitív motívumok és még a nagyon furcsa tárgyak is. Nem a kínai vagy más kultúrák képalkotási módszere érdekel, hanem a kész dolgokat, motívumokat, szoborformákat használom fel. Azt lehet mondani, hogy lopok. (Mosolyog.) Ezekből nagy gyűjteményem van, mely sajnos nem tárgyi, csak reprodukciók, katalogizálva. Úgy épülnek be a festményekbe, hogy keverem a korokat és a különféle nemzetek motívumait. Sokszor ezek egymás mellé kerülnek egy-egy képen, vagy áttetsző rétegekben egymásra. 

* Bár a világnak ezen a felén nem ritka, hogy valaki több nyelven beszél, és végigköltözte fél életét, mégis kíváncsi vagyok a te történetedre, hiszen a neved nem egy magyarul tökéletesen tudó embert sejtet, és tudom, hogy a családod Horvátországból költözött Kárpátaljára, ahol te is születtél, de ez a kép is összetettebb, rétegzettebb, mint a festményeid. Elmeséled a történeted?

— Az elődjeim valamikor a XVIII. században Fiuméből települtek át a mai Kárpátalja területére. Ezt onnan lehet tudni, hogy az Ioan Duliskovich nevű ősünk írt egy kétkötetes tanulmányt a ruszinok történetéről. A legtöbb felmenő görögkatolikus pap volt. A dédnagyapám, Duliskovich Eumén, amikor a hányatott sorsú Kárpátalja Magyarországhoz tartozott, munkácsi parókus és Bereg megyei főesperes volt. Amikor jöttek a szovjetek, letartóztatták, el is vitték a testvérével együtt a mordoviai táborba. Én személy szerint a Szovjetunióban születtem, és 1991-ben, huszonegy évesen, elhagytam az országot, éppen a puccs évében, amikor a rezsim összeomlott és szétesett. Ukrán és orosz iskolákba jártam, voltam szovjet katona, úgyhogy eleget kaptam a totalitárius agyrémből. A magyar nyelv mindig is jelen volt az életemben. Az apai nagyszülőkkel és az anyai nagymamámmal magyarul kommunikáltunk, persze konyhanyelven. Bár amikor Budapestre kerültem, nem tudtam írni és rendesen olvasni magyarul. Ebben most már elég jó vagyok, de akkor adódtak nehézségek. Ugyanabban az évben felvettek a képzőművészeti főiskolára, ott azonnal mély víz, írni, olvasni, vizsgázni csak magyarul. Igen, érdekes dolog ez a többnyelvűség. Gyerekkorunkban fel sem tűnt, hogy a grundon simán váltunk egyik nyelvről a másikra. Tudatosabb koromban rájöttem, hogy mivel beszélek ukránul, szinte tudok szlovákul, értem a cseh, a lengyel, a szerb, a horvát és a belorusz nyelveket. Egy kis erőfeszítéssel még néhány nyelven beszélhetnék, és ez nagyon jó érzéssel tölt el.     

A kiállításon készült fotók: Szerda Zsófi