— Egy nagyvároshoz közel levő tanyavilág szülötte vagyok — mondja a férfi. — Azt hiszem, a kora miatt maga meg tudja érteni, mit jelentett a mi fiatalságunk idején az, ha valaki a környéken híres, tehetős volt. Én ilyen családból származom, melyben a dúsgazdag nagyapám sikerrel herdálta a megörökölt vagyont: szerette a kocsmát, a cigány zenét, a jó lovakat és a szép asszonyokat. Amikor kicsi voltam, volt még a család tulajdonában annyi föld, szőlőültetvény, borpince, hogy a faluban a szüleim voltak a munkaadók, a falubeliek apámhoz jártak tanácsért, kölcsönért. Igaz, ez a vagyon már alaposan megcsappant, de még mindig akkora volt, hogy — okosan gazdálkodva — nemzedékek jólétét alapozta volna meg. De a világháború befejezése után — azt mondják, manapság nem illik felszabadulásnak nevezni — államosították a családi vagyon jelentős részét. A szüleimnek és apám két testvérének annyit hagytak, amennyit az akkori törvény megengedett. A környékbeliek ezt csak „nagymaximnak” hívták. Apám sohasem tudta kiheverni a vagyonelkobzást, valósággal belebetegedett a történtekbe. És az vált a rögeszméjévé, hogy az új államban semminek és senkinek sem szabad hinni, hiszen a szorgalmas, tehetős nagygazdákat tették legelőször alacsonyabb rendűvé. Emlékszem, egész életében arra tanított bennünket, hogy sose legyünk megalkuvók, ne higgyünk a hatalomnak, és akkor lesz továbbra is tekintélyünk környezetünkben, ha mindig szél ellen pisálunk. Nem tudom, az őseimnek valóban volt-e nemesi rangjuk, de apám szerint nekünk sosem szabad elfelejtenünk, hogy az új rendszer nemesből zsellérré tett bennünket.

Elvégeztem a középiskolát, leszolgáltam a katonaságot, megnősültem, három év alatt eltemettem a szüleimet. És éltem a családi vagyon rám eső részéből. Őszintén meg kell mondanom, hogy apám nevelése megtette a hatását. Utáltam mindent, ami hivatalos helyről jött, hacsak tehettem, kibújtam a kötelezettségek alól. Például a családom sosem szavazott egyetlen helyi járulék bevezetésére sem, pedig tudtam, hogy abból a pénzből a közvetlen környezetünket szépítjük, modernizáljuk. Az adót mindig az utolsó pillanatban fizettem be azzal az indokkal, hogy az állam a lehető legkevesebb ideig használja a pénzemet. És csencseltem: benzint, alkoholt, műtrágyát, növényvédő szereket hoztam a szomszédos országokból, árultam otthonról feketén. És közben, ha összegyűlt egy kis többletpénz, újabb földterületeket vettem, hiszen úgy tanultam, hogy a föld sosem lesz hozzám hűtlen. Ha földem van, a családom nem hal éhen, legyen bármilyen rendszer is.

Valahogy abban az időben jött divatba, hogy a parasztgazdaságok is biztosították vagyonukat, termésüket. Sokáig törtem a fejem, mit tegyek, végül én is biztosítottam nemcsak a tágas, modern családi házat, de a hatalmas udvarban levő melléképületeket is. Borjúkat hizlaltam, és egy 120 borjúból álló szállítmány átadása után az értük kapott pénzt kellett „jó helyre” elrejteni. Mert én soha, egyetlen dinárt sem vittem a bankba, hiszen az is állami intézmény volt, melynek nem volt szabad hinni. A két fiam már legénysorba serdült, de a gyerekszobájukat a feleségem úgy hagyta, ahogy ők kinőttek onnan. Ott volt a két gyerekágy is, így az egyik matracából kivettem a vattát, és pénzzel tömtem ki.

Augusztus végén van a falunkban búcsú. Ilyenkor a két testvérem a családjával nálunk szokott lenni, az ünnepi családi ebédet minden évben az udvarban levő hatalmas hársfa hűvösében költjük el. Az öcsém egyik lányának alig néhány hónapos volt a kislánya. Lefekvéskor a feleségem azt mondta, a fiatalok aludjanak a gyerekszobában, ott van a babának is hely. És azon az éjjelen, ismeretlen okból, tűz ütött ki, a házunk nagy része pedig a tűz martalékává lett. Kétségbeesve kértem a tűzoltókat, hogy mentsék a gyerekágyat.

Azt hiszem, az égiek kegyesek voltak hozzám, ezért történhetett meg, hogy a tűzoltók azt az ágyat mentették ki, amelyikben az öcsém unokája aludt, és hála istennek, nem abban volt a pénzes matrac. Gondolja el, hogyan éltem volna tovább, ha a baba bennég a szobában. Az eset jó néhány évvel ezelőtt történt, de csak most gondoltuk úgy a feleségemmel, hogy elmeséljük. Nem válik becsületemre, de szeretném elmondani, hogy attól a perctől más irányt vett az életem. Sokkal nyugodtabb vagyok, nem akarok már senkin bosszút állni, sem rendszeren, sem emberen. A házért kaptunk egy tisztességes összeget a biztosítótól, és ebből egy új életet kezdtem, melynek mottója: nem lehet mindig szél ellen…