Neil Gaimant fantasyíróként ismerik, és történetei valóban a fantázia világában játszódnak, vagy mégis inkább a mi világunkban, csak kellő képzelőerő kell ahhoz, hogy ennek a világnak a szebb, mesésebb, a földtől jobban elrugaszkodott oldalát is meglássuk. Éppen ebben a világépítésben a legjobb Neil Gaiman, könyvei mindegyikének más-más az atmoszférája, és ez teszi még különlegesebbé az írót. Egy interjúban azt mondta, a történetek olyanok, mint a komposzt, használjuk őket, majd eldobjuk, hagyjuk, hogy porrá váljanak, de táptalaj lesz belőlük, melyből aztán újabb és újabb csodálatos történetek születhetnek. Neil Gaiman kezében minden jól ismert történet megváltozik, és talán új jelentést is kap.

Mitológiák

Mindig is érdekelt a mitológia, az istenek története. Iskolai tanulmányaim kedvenc része volt a különböző kultúrák mitológiája. Sok osztálytársam vesztette el a fonalat az istenek szerelmi életét tanulmányozva, vagy éppen azt kutatva, milyen esemény kinek a bosszújából történt, de én imádtam ezeket a történeteket. Idővel pedig arra is rájöttem, hogy a különböző népek és kultúrák istenei ugyanazok vagy nagyon hasonlóak.

Az Északi mitológia a skandináv isteneket, Odint, Thort, Lokit mutatja be, a hozzájuk kapcsolódó, más helyekről is ismert történetek újragondolása, újrakeretezése ez. Az Anansi fiúk pedig a fekete-afrikai, majd rabszolgaként Amerikába került emberek mitológiájának részletezése. Ez utóbbi történeteket egyáltalán nem ismertem, ezért nyűgöztek le. Az Amerikai istenek viszont egy olyan monumentális mű, amelyet Trencsényi-Waldapfel Imre Mitológiája mellett kellene oktatni.

Az Amerikai istenek azokról az ősi istenekről szól, akiket az amerikai bevándorlók és rabszolgák vittek magukkal az Újvilágba. Azokról az istenekről, akik lassan kihalóban vannak, mert ugyan halhatatlanoknak tartjuk őket, de ha már senki nem hisz bennük, ha senki nem imádja őket, ha senki nem áldoz nekik, akkor eltűnnek, megszűnnek. És azokról az új istenekről is szól, akik az Amerika meghódítása utáni időszakban születtek. Mert ilyenek is vannak: a hírnév istene, a televízió istene, a telefon istene, az internet istene. Most mindenki őket imádja és nekik áldoz, míg a régi örökkévalók a fennmaradásért küzdenek.

Az Elveszett próféciákat Neil Gaiman Terry Pratchett-tel közösen írta, és a Bibliát, a keresztény vallást használja úgy, mint a korábban említett művekben az ókori isteneket. A történet egyszerű: a világ pusztulásra van ítélve, és csak a jó és a rossz összefogásával menthető meg, de ez nagyon felszínes összefoglalója lenne a történteknek, hiszen az angyal Aziraphale és a démon Crowley sokkal többet tesz annál, mint hogy megmenti a világot.

Sosehol

Gondolkodott már azon, hogy talán nemcsak az a világ létezik, amelyben mi éljük a mindannapjainkat? Nem arra gondolok, hogy más bolygókon van-e élet, hanem hogy mi van akkor, ha a lakóhelyünk alatt van egy másik város. Majdnem pontosan olyan, mint a miénk, de mégsem. Ha ott létezik egy olyan hely, ahol például minden úgy néz ki, mint ahogy hívják. Mondjuk, ha a szabadkai Majomplacc alatt valóban majmok élnének, vagy ha a topolyai Vajhegy igazából vajból lenne. Pontosan egy ilyen helyről szól a Sosehol. Egy fiatalember egyszer csak átkerül a Fenti-Londonból a Lenti-Londonba, az elveszett idők, helyek és emberek világába, arra a helyre, ahol azok élnek, „akik áthullottak a világ repedésein”. Fura hely ez, ahol nem könnyű eligazodni, főhősünk azonban feltalálja magát.

Csillagpor és Óceán az út végén

A Csillagpor Neil Gaiman egyik legismertebb műve, film is készült belőle, és engem is ez a mű tartott vissza attól, hogy jobban elmerüljek a szerző világában, hiszen tündérekről és meselényekről szól, engem meg ez alapjában nem érdekel. (Aztán persze ott van a Tolkien iránti rajongásom az összes tündével, orkkal, hobbittal és a többi nagyon „valóságos” lénnyel.) A Csillagpor átlagos mesének vagy szerelmi történetnek indul, hiszen a szerelmes férfitól azt kéri szíve hölgye, hogy hozzon el neki egy hullócsillagot, ám ami ezután történik, az már egyáltalán nem tipikus vagy átlagos. Ahogyan nem átlagos az Óceán az út végén története sem. Noha vannak benne önéletrajzi elemek, és voltaképp egy felnövéstörténetről van szó, ebből sem hiányoznak a mesés vagy ijesztő lények.

A temető könyve és Coraline

A temető könyve bizonyos szempontból Rudyard Kipling A dzsungel könyve című művének átirata. Ahogyan A dzsungel könyvében Mauglit az állatok nevelik fel, úgy A temető könyvében egy kisbabát, akinek meggyilkolják a szüleit, a temető lakói nevelnek fel. A történet egyáltalán nem morbid, ahogy olvassa az ember, teljesen hihetőnek tűnik, és ha elvonatkoztatunk attól, hogy szellemekről van szó, nagyon is felemelő az egész.

Nehezen fogtam neki a Coraline-nak, mert a belőle készült bábfilm képei nem voltak bizalomgerjesztőek. Nem láttam a filmet, a könyv viszont letaglózott. Igazán félelmetes, és én nem szeretek félni, lehet, hogy ezért nem tetszett annyira a másik anyáról szóló történet, de tudom, hogy sokan szeretik a műfajt is, és magát a művet is.

Törékeny holmik, Felkavaró tartalom, Tükör és füst

Három novelláskötetről van szó, melyekben különféle alkalmakra született írások kaptak helyet. Akit elkap Neil Gaiman stílusa, semmiképp se hagyja ki ezeket a köteteket, hiszen érdekességeket tudhat meg belőlük a Mikulásról, Cthulhuról, Hófehérkéről, Sherlock Holmesról vagy arról, miért olcsóbb a nagy tételben történő bérgyilkosság.

Sandman — Az álmok fejedelme

Neil Gaiman több képregényt is írt, de mind közül a Sandman a leghíresebb. Sosem gondoltam volna, hogy magával ragad a képregény műfaja, erre korábban csak egyetemista koromban volt példa, amikor a Transmetropolitan című, újságírós disztópia lapjait faltam, a Sandman azonban levett a lábamról. Annyira komplex, annyira alapos, hogy nem is jó szó rá a képregény, sokkal megfelelőbb a magyarul furán hangzó grafikus regény kifejezés. A történet Morpheusról, az álmok fejedelméről szól, akit varázslat segítségével csapdába ejtenek. Ennek pedig számos következménye lesz az egész emberiségre nézve. A történet tele van történelmi, irodalmi, vallási és mitológiai utalással és áthallással, humorral és iróniával, de már csak a címszereplő morcos karaktere miatt is érdemes elolvasni. 

Gyerekkönyvek

Neil Gaiman több, valóban gyerekeknek szóló könyvet is írt, de talán csak a Szerencsére a tej és a Farkasok a falban jelent meg magyarul. Ezek közül az én kedvencem a Szerencsére a tej, mely egy apuka viszontagságait mutatja be, aki csak a sarki boltba indult, hogy tejet vegyen a gyerekei reggelijéhez, közben pedig kalózokkal, földönkívüliekkel és dinoszauruszokkal találkozik, de végül persze hazaér, és szerencsére a tej is megúszta.

Hangoskönyvek

Neil Gaimannak számos könyve megjelent hangoskönyv formájában is angolul, és ezeket mind maga a szerző olvassa fel. Aki ért annyira angolul, hogy élvezni tudja a hangoskönyveket, ezt is kipróbálhatja. Neil Gaimannak ugyanis nagyon szép, bársonyos hangja van, a saját előadásában, a saját hangsúlyaival hallgatni a könyveit külön élmény.

A szerző felvételei