— Azt hiszem, nem vagyok az ég kegyeltje — mondja némi fintorral a férfi —, pedig megtettem mindent, hogy elnyerjem a tetszését. Megtehettem, mert jól szituált család egyetlen utódja vagyok. Az apai nagyapám Amerikában élt. Még legénykorában vándorolt ki — abban az időben, amikor erről a tájról először indultak kenyérkeresési céllal a fiatal férfiak. Egyszerű, csonka munkáscsalád négy elemit végzett gyereke volt, aki korán megtanulta, hogy ha élni akar, küzdenie kell. A faluból tizedmagával indult világmegváltó útjára, de haza soha nem tért már, csak az összegyűjtött tetemes vagyon jelentős része vándorolt vissza egyetlen fiának, akit meg sem ismert. A nagymama ugyanis a terhesség elején volt, amikor nagyapa bejelentette, hogy szerencsét akar próbálni a nagyvilágban, és ha minden a terv szerint alakul, visszajön szerelméért. A nagymama nem akarta szárnyát szegni a párjának, meg — ahogy mesélte — úgy gondolta, ha sikerül neki megteremteni egy jobb élet feltételeit, mindkettejüknek és szerelmük alig megfogant gyümölcsének is jobb lesz.

De elmúlt az életük anélkül, hogy ismét találkoztak volna. Apám születése után a nagymama nem ment férjhez, a nagyapa szülei sem tiltakoztak a törvénytelen unokájuk miatt, időnként találkoztak is a faluban, és mindenki tudta, kinek a gyereke az apám. Nagyapa azonban nem tudott megküzdeni a magánnyal, és negyvenéves korában feleségül vett egy mexikói nőt. Gyerekük azonban nem született. Arról nem beszéltek a családban, hogy nagyapa miért nem jött haza, miért nem látta az egyetlen fiát. És az is furcsa, hogy nem lépett kapcsolatba a nagymamával — a fia születéséről is a szüleitől értesült. Apám már megnősült, amikor az apja meghalt, és nemzetközi papírokkal, diplomáciai úton kapta meg a vagyon nagy részét. Azt mondják, akkora összeget örökölt, hogy megvehette volna az egész falut tanyákkal, földekkel együtt. De csak egy nagyobb gazdaságot vásárolt, azt tataroztatta, esküvő után oda vitte anyámat, és ott is élték le az életüket.

A tanyán, az alsó épületben élt egy család. Ágrólszakadtak voltak, amikor én megszülettem, volt már két gyerekük, és utána lett még kilenc! Ők voltak a szüleim mindenesei. A férfi nemcsak a munkát felügyelte, hanem rendben tartotta az istállókat is, ő volt a kocsis, ha apát vinni kellett valahova, a felesége pedig anyámnak segített a háztartás körül — egyszóval szinte a családhoz tartoztak. Az ő gyerekeikkel nőttem fel, amikor iskolába kerültem, alig vártam a szüneteket, hogy hazamehessek.

Földmérőnek tanultam, és a főiskola befejezése után hamar meg is nősültem. A tanyán maradtunk, hiszen bőven volt hely. Én a közeli város telekkönyvi hivatalában dolgoztam, apám szerint ugyanis a munka senkinek sem árt. Az amerikai örökséggel egyébként olyan okosan gazdálkodott, hogy a háború befejezése után nem tudtak semmit elkobozni tőle. Minden rendben volt, csupán a feleségem nem maradt terhes. Ezzel egyidejűleg az előmunkás legidősebb fiának már a második gyereke született meg: életerős, pirospozsgás, rúgkapáló kis legénykék voltak, akikért érdemes volt élni. A feleségemmel felkerestük még a távolabbi környék orvosait, természetgyógyászait is, de nem jártunk sikerrel. Megbeszéltük hát, hogy örökbe fogadjuk a tanyán élők egyik unokáját, de azok hallani sem akartak erről. Pedig éppen akkoriban szült a fiatalasszony ikreket, de mégis azt mondta: annyit mindig keresnek majd, hogy a gyerekeik ne legyenek éhesek, meztelenek.

Dühös voltam rájuk. Hiába volt meg ugyanis mindenem, mintha semmim sem lett volna: ők voltak a gazdagok. Állandóan arról álmodtam, hogy a legidősebb fiukat nekem adták, és álmomban rendkívül boldog voltam. Aztán teherbe esett a feleségem, meg is szülte a fiunkat, a baba azonban három hét múlva meghalt. Tudom, hogy nem keresztényhez méltó, de kínomban azért imádkoztam, hogy ők is veszítsenek el egy gyereket, ha már nekünk nem akarnak örökbe adni. És így is lett: az ikrek idősebbik tagja megmagyarázhatatlan okból meghalt. A feleségem meg volt róla győződve, hogy ezzel bennünket büntet az ég, és ebben a tudatban halt meg alig néhány év múlva. Magam sem tudom, miért, de a halála után pénzt ajánlottam fel a munkásunknak. Ő azonban méltóságteljesen visszautasította, mondván: olyasmit tettem, amit nem lehet pénzzel megfizetni. Megkívántam a másét, és büntetésből elveszítettem az enyémet.