Még a boldogabb időkben történt, mielőtt még muzeológus lettem: turistaként szűk két óra alatt ,,elfogyaszthattam' a kairói múzeum állandó kiállítását. Akkor még persze semmilyen muzeológiai felkészültségem nem volt, de ösztönösen - persze az illő kíváncsiságon és a hely szenzációjából eredő felindultságon kívül - valami szent borzadály kerített hatalmába a kiállított tárgyak tömkelege, a túlzsúfolt termek és folyosók láttán. ,,A fáktól nem látjuk az erdőt' mondás jutott eszembe, visszájára fordítva. Hiszen az addig csak könyvillusztrációkból ismert tárgyak egymás után sorjáztak előttem, s a végén, ha nem készülök előre, a ,,jóllakottság'-tól s némi fásultságtól elbambulva talán elmegyek Tutankhamon kincse mellett anélkül, hogy jobban meghatódnék. Majdnem úgy festett az egész, mint a rablók kincses barlangja Ali baba történetében, ahogyan gyermekkoromban elképzeltem. Mintha a kiállításnak az lett volna az egyedüli célja, hogy lenyűgözze a látogatót, nem pedig, hogy végigvezessen az ókori Egyiptom évezredein keresztül.
Utána meg - immár muzeológusként - Izrael múzeumaiban találkozhattam a modern szemlélet reprezentánsaival is; igen érdekes módon, hiszen a Tel-Avivhoz közeli Nir Galimban például tetten érhettem egy új múzeum születését: a vallásos cionista mozgalomnak kívántak ott egy gyűjteményt létrehozni. Az épület már megvolt, a polcok azonban még üresek voltak, a tervszerű gyűjtés tehát még éppen hogy csak elkezdődött. Aztán ott volt a magyar nyelvterületről származó zsidóság múzeuma, a galileai Cfáton, egy fiatal intézmény, ahol szinte csak volontőr muzeológusok dolgoznak, mégis tiszteletet parancsoló, állandóan gyarapodó gyűjteménye van, emellett egy állandó kiállítása, ami persze nem tökéletes és még a régi szemléletet tükrözi, de azóta már elhelyeztek ott egy interaktív számítógépes pultot is a látogatók számára, amely bizonyára sokat javít a kiállítás színvonalán. A tel-avivi Diaszpóra Intézet múzeuma pedig egy talán már mind kevésbé eretneknek számító szemléletet tükröz, hiszen itt nincsenek eredeti tárgyak kiállítva; esetleg csak makettek vagy egy-egy másolat. A kiállítás anyagát zömmel fotók, ábrák, térképek alkotják, mindenekelőtt azonban a multimédia: video- és hangzóanyag, amit a látogatók tetszés szerint hozhatnak működésbe. Sok tekintetben ehhez hasonló a jeruzsálemi Yad Vashem, a holokauszt borzalmait bemutató, az áldozatoknak sajátos módon emléket állító intézmény. A két utóbbinál azonban nemcsak a kiállítás épült fel hasonló módon, hanem fokozott hangsúlyt kap a háttérmunka, az, ami ma mindinkább jellemzi a múzeumokat, elsősorban a nagyobbakat: a műhelymunka.
És itt most meg kell állnunk egy pillanatra, és igazságot szolgáltatni a kairói múzeumnak is, hiszen vitathatatlan, hogy ott is folyik a mindennapos, számunkra rejtve maradó, ellenben igen értékes műhelymunka. Az ugyanis, hogy egy kiállítás hogyan épül fel, nem mindig és nem elsősorban a jó szándéktól és a szakértelemtől függ, hanem mindenekelőtt a pénztől. Sajnos, a múzeumok mindenütt a világon állandó nyomás alatt állnak, nap mint nap bizonygatniuk kell létezésük szükségességét, mert a közhiedelem feneketlen pénznyelő zsáknak tartja őket, amelyek étvágyát csak egy bőségszaru tudná igazán kielégíteni, miközben pedig a tárgyak ott porosodnak a raktárakban eltemetve, haszontalanul, a muzeológusok pedig a lábukat lógázzák és az ujjukkal malmoznak két időszaki kiállítás között. (Csendes, nyugis munkahely, jó kis nyugdíjas állás!) Hát ezért sétáltunk mindannyian bele a csapdába itt, a Vajdaságban is, ahol a letűnt évszázad utolsó éveiben a béka ama bizonyos testrésze alá kerülve, majd onnan látszólag kiszabadulva most látványos új állandó kiállításokat próbálunk kreálni, mintha csak egyedül így tudnánk ,,eladni' magunkat, hiszen mindenki elsősorban a kirakatra figyel. Miközben pedig a raktárakban egyre hangosabban hallható a szú percegése vagy a penész csámcsogása; s mind a mai napig - immár a 21. század első évtizedének derekán - még mindig nincs egységesen kidolgozott számítógépes szoftver a múzeumi gyűjtemények szakszerű feldolgozásához, ami nemcsak a dokumentálást könnyítené meg, hanem a kutató szakemberek ,,kiszolgálás'-át is. Múzeumaink zöme adaptált épületekben van elhelyezve, amelyek annak idején eredendő céljaiknak talán megfeleltek, nem úgy egy múzeum szükségleteinek, hiszen nincs mód a terjeszkedésre, a korszerű műtárgyvédelmi előírások teljesítésére, a műhelymunka kellő megszervezésére. Lázasan igyekezünk pótolni mindent, ami a korábbi években elmaradt: tetőt foltozunk, meszelünk, bútorozunk, ahol csak tehetjük; új állandó kiállításokat rendezünk, közben mindenfelé koldulunk, jajongunk, majd csak meghallja valaki. Mindezt nagyon kevesen csináljuk, ezért kapkodunk, semmire nem jut elég idő, figyelem, közben pedig nyakunkon az újabb tematikus kiállítás, mert kell a kirakat... Fizetés? He-he-he.
Mindent most le sem írok... csak gondolkodom... Hiszen ünnepelnek a múzeumok május 18-án, nem illik itt darvadozni (újólag, mint minden évben). Különösen pedig nem kell mártírkodni, szerepünket túlértékelni. Csupán halkan megjegyeznénk: mi is itt vagyunk, köszönjük, jól vagyunk, örülünk, hogy élünk, mint például egyes orvosok vagy egyes pedagógusok, akik számára munkájuk elsősorban hivatás. És ahogyan a mai leborult állapotunkban - de a 21. század elején és valamilyen Európa felé epekedve - egy-egy orvos még emberszámba veszi betegét, s vannak tanárok, akik őszintén örülnek, ahogyan a diák nap mint nap ,,emberesedik' a kezük alatt, úgy én is (jó néhány más muzeológushoz hasonlóan) olykor, ha valamilyen okból beszabadulok a múzeum raktárába, ismételten valamiféle kincseskamrában érzem magam. Olyanban, amely elférne ama bizonyos kairói múzeum egyetlen kiállítótermében, de amit nem cserélnék el Tutankhamon kincséért sem, hiszen nekünk az a felbecsülhetetlen érték, ami itt van, amit elődeink vagy mi gyűjtöttünk össze hosszú évek során, s ami nélkül ez a vidék bizony igencsak szegény lenne. És a raktárból kilépve persze arról álmodok, hogy idővel talán az állandó kiállításunkba beszabadult látogatót mi is multimediális eszköztár pufogtatásával fogjuk elkápráztatni és persze tanítani-nevelni, mint az izraeli vagy egyéb, ,,jobb helyen' levő múzeumok.
Közben pedig ki kellene találni, hogyan tovább. Merre tartanak a múzeumok a 21. században? Hiszen lezárult egy korszak, melynek során nagyjából az 1945-ig használt tárgyak kerültek be hozzánk. Mit fogunk majd ezután gyűjteni: régi gramofonokat, tévékészülékeket, kiszuperált számítógépeket, divatjamúlt farmernadrágokat? (Egyedül a régészeknek nincsenek ilyen gondjaik.) Vagy lezárjuk a gyűjtést, ,,hibernáljuk' a tárgyakat, és dokumentációs központtá, adatbankká alakulunk át? Egyes múzeumok állandó kiállításai (mint például az izraeliekéi) már ilyen irányba mutatnak. Hiszen rokon intézményeink, a könyvtárak sem úgy működnek már, mint néhány évtizeddel ezelőtt. De a levéltárak sem a régiek. Az új kommunikációs eszköz, az internet már azt is lehetővé teszi, hogy egyes múzeumok állandó kiállítását virtuálisan élvezzük.
A klasszikusnak mondható múzeumok tehát kihalóban vannak; kihalnak, mint a mamutok, amelyek csontjai pillanatnyilag még a mi állandó kiállításunkban is megtekinthetők. Használja ki hát mindenki, amíg lehetősége van rá: hogy körüljárja ezeket a csontokat, s amikor a teremőr nem néz arra, talán meg is tapintsa. (Tilos! Mindent csak a szemnek!) És ne nagyon szontyolodjon el azokon a ,,kilátás'-okon, amelyeket vázoltam: ha egyszer a jövőben mi is már csak virtuális kiállításokat rendezünk, azért továbbra is féltően őrizzük majd a mamutcsontot, a neolitikumbeli kőbaltát, a szarmata üvegpaszta-gyöngyöket, százéves halászhálókat meg a Csipkerózsikát idéző rokkákat...
Mert bár a múzsák templomaiban kong a harang, ne szomorodjunk el: ez nem lélekharang, csupán bennünket, muzeológusokat figyelmeztet arra, hogy ideje továbblépni, mert ez az intézmény sem állandó, s alaposan legázolt bennünket az idő, részben önhibánkon kívül, részben pedig, mert ezt a folyamatot nem érzékeltük idejében. S talán egy kicsit a látogatónak is szól a harang, hogy -mint az igazi templomokban - legalább a nagy ünnepeken illik ellátogatni hozzánk, a múzeumba is. Például május 18-án, a múzeumok nemzetközi napján.