Jelenet a nagykikindaiak előadásából (Szabó Attila felvétele)

Amikor műkedvelő színjátszásunkról igyekszem gondolataimat megfogalmazni, önkéntelenül is a magyar színjátszás kezdetei jutnak eszembe. Színjátszó mozgalmunk csodálatos múltja köszön vissza rám, az az időszak, amikor nemzeti létünk végvárai voltak a színjátszók ekhós szekerei. Mert, ugye, azok voltak, állítjuk, állíthatjuk joggal, és ma a 21. század elején sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy példájuk örökérvényűen fogalmazta meg a színművészet társadalmi hivatását!
Remélni merem, hogy amikor színházművészetünkről vagy egyáltalán a színházművészetről beszélünk, nem feledkezünk meg a műkedvelő színjátszás alapozó szerepéről, arról a tényről például, hogy ez a mozgalom indította útjára több mint két évszázaddal ezelőtt a hivatásos magyar színjátszást! Ugyanis Kelemen László társulata, amelynek az első magyar színház születését köszönhetjük (1790. október 25-én, a budai Várszínházban volt a rendhagyó esemény), tehetséges műkedvelő színjátszókból állt, éppen úgy, mint az az együttes is, amely két évvel később Kolozsvárott, gróf Rhédey Mihályné házának nagytermében bemutatta az első magyar színházi előadást!
Persze tudom, hogy nincs szükség arra, hogy műkedvelő színjátszásuknak színháztörténeti szerepét taglaljam, bizonygassam. Egyszerűen csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy azért ne feledkezzünk meg a mozgalom jelentőségéről. Nemcsak az elmúlt évszázadokra gondolok, hanem a jelenre is, mert azért, s ezt talán őszintén bevallhatjuk, nem mindig viszonyulunk úgy a mozgalomhoz, mint megérdemelné. Pedig érdemes lenne kissé odafigyelni arra, hogy tulajdonképpen mi is történt/történik műkedvelő színjátszóink háza táján! Érdemes lenne elidőzni egy-egy, a mozgalomhoz kötődő eseménynél, mert nem elég azokat csak észrevenni (ha egyáltalán észrevesszük), esetleg egy kézlegyintéssel elintézni!
Műkedvelő színjátszóink igen tartalmas, eseményekben gazdag időszakot hagytak maguk mögött. Egymást érték a különböző szintű rendezvények, amelyek mindegyike színjátszó mozgalmunk jelenlegi állapotáról adott hiteles képet, természetesen a maga módján. Ha megpróbáljuk ezeket a hiteles képeket eggyé olvasztani, összességében megvizsgálni, akkor minden elfogultság nélkül megállapíthatjuk, hogy színjátszó mozgalmunk kiteljesedésének, erőteljes kibontakozásának vagyunk a tanúi. Legalábbis én így látom, így érzem, és véleményemet már írásom címével is megfogalmaztam.
Hogy mennyire van igazam, azt majd eldönti a kedves Olvasó vagy azok, akik így vagy úgy részesei voltak a mozgalommal kapcsolatos eseményeknek. Hogy mire alapozom véleményemet, azt megpróbálom az alábbiakban elmondani.
A közelmúltban Óbecsén megtartották az V. Vajdasági Suliszínház Fesztivál gálaműsorát hat színjátszó csoport részvételével. A mozgalom egyik nagyon szép színfoltja, amelynek mennyiségi mutatóira is oda kell figyelnünk, hiszen 40 csoport jelentkezett a fesztiválra! Már maga ez a tény is sok mindent elárul, mindenekelőtt persze a színjátszás iránti nagy érdeklődést.
Ugyanez mondható el a X. Jubileumi Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó találkozóval kapcsolatban is. A kis színjátszók csodálatos seregszemléje, a színpad világával ismerkedők őszinte öröme felemelő, embermelegségű hangulattal ajándékozta meg a jubileumi, kishegyesi találkozó nézőit! Színjátszó mozgalmunk ígéretesen szép fejezeteként tartjuk számon.
Aztán szólni kellene a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjéről is, amelyet a zentai Művelődési Házban tartottak meg. Szólni kell már azért is, mivel ezúttal a minőség mellett a résztvevő csoportok megnövekedett száma is figyelmet érdemel. Ez a vetélkedő iránti váratlan érdeklődés (az előbbi évekhez viszonyítva majdnem hogy megkétszereződött a résztvevők száma) arra utal, hogy a színjátszó mozgalom ma már képes mozgósítani, a színpadhoz kötni a fiatalokat!
Természetesen a rendezvények sorából nem hagyhatjuk ki a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók X. Találkozóját sem. Nagykikinda vállalta a házigazda szerepét és mindjárt meg kell mondani, hogy példásan szervezte meg színjátszóink jubileumi találkozóját. Azonban ami nem kerülte, nem kerülhette el figyelmünket az a fiatalok nagyszámú jelenléte volt. Majdnem mindegyik előadásban tapasztaltuk, hogy az idősebb színjátszók mellett kezdő fiatalok is lehetőséget kaptak a megmutatkozásra. Persze, olyan társulatok is közönség elé léptek Nagykikindán, amelyek kizárólag fiatalokból verbuválódtak (Madách Amatőr Színház, Nagybecskerek, Thurzó Lajos Közművelődési Központ Színtársulata, Zenta, a Nagybecskereki Művelődési Központ színjátszói, és ide sorolhatjuk a bácskertesi Művelődési Egyesület teljesen felfiatalított együttesét is).
A rendezvények felsorolásából nem szeretném kihagyni a szabadkai Diákotthon szervezésében megtartott Diákszínjátszó Fesztivált. Habár igazán csak most ismerkedem meg annak jellegével, céljaival, csak üdvözölni tudom, hiszen már az a tény, hogy az április végén megtartott fesztiválon 14 társulat vett részt, diákszínjátszásunk erőteljes megújhodását igazolja. S erről semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk.
Egy-egy találkozó után - elemezgetve annak repertoárját - már szinte általánossá vált a megállapítás, hogy azt, mármint a bemutatott előadásokat, a műfaji sokszínűség jellemzi. Ezt a megállapítást most sem kerülhetem meg. A műfaji sokszínűség ugyanis minden találkozó velejárója, meghatározó tényezője. S ez egy olyan jelenség, amelyről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk. S ezúttal is csak jóleső érzéssel, és bizony egy kis büszkeséggel mondom, hogy színjátszó mozgalmunk, műfaji sokszínűségével is, az itt élő közösség magas művészi elvárásait példázza.
Általában a műsorra tűzött előadások dramaturgiáját tekintve két nagy csoportba sorolhatók a produkciók: egyikben az önálló művek, a másikban pedig a szerkesztett, összeállított műsorok találhatók. Természetesen a műsorszerkesztés dramaturgiájának egységet kell alkotnia. A látott előadásokban, különösen azokban, amelyek témájukat a magyar folklór rendkívül gazdag hagyományaiból merítették, mivel előzetesen dramaturgilag kimunkált, feldolgozott anyagról volt szó, érzékelhető volt a dramaturgiai egység, ami aztán arra utal, hogy értő, képzett emberek álmodták színpadra népünk folklórhagyományainak gyöngyszemeit. S az ilyen törekvés, műsorpolitikai irányultság előtt is fejet kell hajtanunk.
Tapasztaltuk továbbá, hogy a színpadi munkában mind nagyobb szerepet kap az igényesség. Érzékelhető volt, hogy a társulatok mennyire ragaszkodnak, mennyire igyekeznek tiszteletben tartani a színpadi mozgás ábécéjét. Gondolok itt mindenekelőtt a maximális fegyelmezettségre, a mozgások kifejező erejére, határozottságára, a játék, a kollektív játék rendezettségére.
Sok mindenről kellene még szólni. Műkedvelő színjátszóink meg is érdemelnék, hogy munkájukkal többet és többen foglalkozzanak, és ne csak közvetlenül egy-egy találkozó, fesztivál után fogalmazzuk meg véleményünket produkciójukról, hanem évközben, különböző tanácskozásokon is elemezgessük színjátszóink tevékenységét.
Színjátszó mozgalmunk (az óvodás- és diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig) küldetést végez szűkebb pátriánkban. Ezt lehet nem tudomásul venni, megkérdőjelezni, de az ilyen álláspont mit sem változtat a tényen: színjátszóink és mindazok, akik segítik munkájukat (nagy-nagy köszönettel tartozunk önzetlen, lelkes pedagógusainknak), őszintén hisznek a színháznak abbéli missziójában, hogy a kollektív önismeret ébresztője!
Igen, a mozgalom tisztában van vele, hogy a színjátszás a leghatékonyabb művészi lehetőség ,,közös dolgaink rendezésére'. Ma sem mondhatunk mást - aktualizálva József Attila verssorát: ,,Ez a mi munkánk, és nem is kevés!'