145 éve született, és 90 évvel ezelőtt fejezte be Szegeden pályafutását Móra Ferenc (1879–1934) író, újságíró, régész és muzeológus, a magyar ifjúsági irodalom klasszikusa, aki annak idején Csókát nemcsak a régészeti szakirodalomban tette ismertté, hanem a magyar irodalomban is.

1907-től kezdődően nyolc ízben végzett ott régészeti ásatásokat, a Kremenyákon. Szállásadója, azaz vendéglátója rendszerint Farkas Szilárd plébános volt (barátok között Szityi), a feltáró munkában pedig a zentai Krspogačin Vlado volt segítségére. A csókai ásatásokról készült hivatalos jelentések és tanulmányok mellett (melyek a szakirodalom szerint jelentős értéket képviselnek) Mórát módfelett megihlették a csókaiak: az a kedélyes, baráti, ismerősi kör, amely többször és több helyen is felbukkan irodalmi műveiben, verseiben és publicisztikájában.

Móra Ferenc (1879—1934)

Életrajzi adatai szerint Móra 1904-ben lett a szegedi Somogyi Könyvtár könyvtárosa, s pályája csakhamar a régészet felé is elhajlott. Tömörkény István, a Szegedi Múzeum akkori igazgatója küldte őt ki 1907-ben először régészeti feltárásra a csókai őstelepre, a Kremenyákra. S éppen ásatásai révén lett később ismert múzeumi szakember. A statisztikai adatok szerint pályafutása során 104 helyen ásatott (néha ott is, ahol nem is volt illetékes), és többször szabadsága alatt, akár a saját költségén is. A feltárások akkor még kutatóárkos módszerrel folytak, s a lelőhelyről rendszerint összegző felszínrajz is készült. Miután hiányát érezte a kellő szakmai felkészültségnek, Móra 1908-ban egy (akkor igen korszerűnek számító) régészeti tanfolyamot is elvégzett, melyet a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége szervezett.

Régészeti feltáró munkájának fontos hozadéka tizenkét régészeti témájú írása volt, melyekben sikereiről, leleteiről számolt be.

A joviális, jámbor, művelt, szerény, bohém lelkületű Szityi, azaz Farkas Szilárd csókai plébános (vagy ahogyan Móra nevezte: „az én regénybe is belementett csókai papom”) volt Móra vendéglátója, utóbb barátja is, az ásatások idején. Róla írta Sz. Szigethy Vilmos (aki annak idején Mórával együtt érkezett Csókára), hogy „kincses lelkű jóbarát” volt, boldog esztendőkben hűséges társa a Szegedről érkező régészeknek, „akit a falu magányában kárhoztatott a sors”. Nem volt sem káplánja, sem gazdasszonya, ebédjét is maga főzte. Ha vendég érkezett, rendszerint felkért egy idősebb nőszemélyt, hogy főzzön nekik. Hogy szerényen élt, azt jól tudták a Szegedről érkezők, ezért hoztak magukkal vacsoráravalót, amiért Szityi rendszerint kidobással fenyegette meg őket. Mivel vadász is volt, néhanapján vállára vette a puskáját, gyakran hozott a határból nyulat vagy fácánt. Mindszenti származású volt, és Szegedről került Csókára, valamikor a XX. század első éveiben, ahol csakhamar nagy baráti kört gyűjtött maga köré. A hívek rajongtak érte, Csóka talán legnépszerűbb papja volt. A szegedi értelmiségiekkel, írókkal tartotta a kapcsolatot: gyakran járt át Szegedre, de a vendégszerető csókai paplakban is időnként vendégül látta őket.

Móra Ferenc egyik utolsó fotója a deszki ásatásoknál

Trianon után nemcsak kedélyállapota változott meg, hanem egészsége is rosszabbra fordult: vesebaj gyötörte. 1923 őszén beszállították a zentai kórházba, de onnan már mint gyógyíthatatlan beteg tért haza. Az év decemberének derekán hunyt el, alig hatvanévesen.

Móra több művében is tematizálta Szityi alakját (A csókai pap; Kisforró Zsuzsánna; Falusi templomban; A festő halála; Négy apának egy leánya stb.), akárcsak Csókát. Az irodalmárok megítélése szerint „szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közel álló, világos stílus jellemzi”. Mi még hozzátennénk: anekdotázó, zamatos történetei is, melyek alapja egy-egy megélt vagy hallott furcsa eset volt. Csókával kapcsolatosan is több, terepen gyűjtött, hallott vagy megtapasztalt történet került be prózájába, publicisztikájába, melyet egyebek között a Délmagyarország, a Világ és a Magyar Hírlap közölt. Így megírta a csókai gólya kimúlásának történetét (A Jó Isten madara), tréfás verset arról, miként lett fehér galamb a csókai csóka (A csókai csóka), hogyan pattant le egy zentai polgár bicskájának hegye a csókai ősi kovapengén (A múlt haza jár), mikor sakkozott a csókai kaszinóban (Régi sakkmester, régi torna), de feltárta a csókai pap Attilával kapcsolatos, egykori tréfáját („Attila hun király vót, hun nem”) (Attila jelentkezik), egy szerb és egy magyar kislány esetét a szabadságharc idején (A csókai csata), vagy említhetnénk az Üzenet a török császárnak, Nagyeszű pókaiak, A magasugró királykisasszony című írásait is. Az egyik minősítés szerint ezek ásatási novellák voltak, melyekhez a feltárás közben talált témákat, és melyeket a munkába belefáradva otthon, íróasztala mellett vetett papírra.

Feltáró munkájának csókai színhelyéről, a falu melletti őstelepről, „a tűzköves kultúra emberének egykori élőhelyéről” a helybeliek már régóta tudtak. Zentával szemben, Csókán, a Tisza keleti oldalán emelkedő halom, azaz földhát volt (Lederer Arthur birtokán), mely valaha sziget módjára állt ki a Tisza árteréből. Évezredek óta tanyája volt az újabb kőkorszak vadászó-halászó ősembereinek, majd a jazig—szarmatáknak, az avaroknak és a honfoglaló magyaroknak. Temetkezőhelyeiken számos rétegben voltak fellelhetőek visszamaradt tárgyaik. E csókai halomból egyaránt kerültek elő kőszerszámok, de lovukkal együtt eltemetett avar harcosok maradványai is. Ott — nagy meglepetésre — még égetett cserépbabákat is találtak, az ősember gyerekeinek játékait.

A Kremenyákot (azaz kovatelepet) már Móra előtt is kutatták. Borovszky Samu szerint a 2–3 méter magas és mintegy 50 méter (korábban 150 méter hosszú, tojásdad alakú) régészeti lelőhelyet Todor Branovački tanító fedezte fel, s elsőként dr. Szentkláray Jenő kutatta, és számolt be róla a tudományos világnak. Móra előtt ott ásatott még a XIX. század végén Dudás Gyula, majd a XX. század elején Gubitza Kálmán, Orosz Endre és mások. A felszínre hozott nagyszámú, több ezer éves kőkések, kovaszilánkok, csiszolt kővésők, csonttűk, baltatöredékek, orsógombok, díszes edénycserepek a Magyar Nemzeti Múzeumba, a Szegedi Múzeumba vagy a Zentai Múzeumba kerültek. Tonelli Sándor megállapítása szerint a leletek között egyedülálló, másutt elő nem bukkanó tárgyak is voltak. A szűk, vidéki kereteket meghaladó, tudományos értékükről és fontosságukról a többi közt az a körülmény is híven tanúskodik, hogy 1928 őszén H. W. Heurtley angol archeológus (akkortájt az athéni, angol régészeti intézet igazgatója), több napot töltött a Szegedi Múzeumban, a csókai őskori leletek tanulmányozásával, melyeket annak idején Móra tárt fel nyolc nagy ásatásával. Ezzel kapcsolatosan megállapították, hogy a csókai volt „az Alföld egyik legfontosabb őstelepe, s a belőle kikerült kő-rézkori leletek már többször foglalkoztatták a nyugat-európai szakembereket”. Nem mellékes tény, hogy Heurtley figyelmébe a British Muzeumban ajánlották az értékes csókai leleteket.

Móra Ferenc első főnökével, Tömörkény Istvánnal együtt kezdte meg Csókán régészeti pályáját, ott ásatott először, és ott szerette meg ezt a „mesterséget”. A csókai ásatásokról írta egyik emlékező írásában: „Csókába különben Tömörkény is beletartozik, mint minden, ami szép volt a régi szegedi életemben. Ott tanultam én ki a régészet nyolc osztályát nyolc nagy ásatáson. A kremenyáki őstelepnek ugyan nyilván jobb lett volna, ha nem én tanulok rajta, mert az igazi tudóst is megérdemelt volna, nem olyan vakondok-inast, mint én voltam. […] De hát nekem meg így volt jó. Ha sok mindent elügyetlenkedtem is, mégiscsak haza hordtam egy szobányi olyan régiséget, aminek még akkor is csudájára járnak a németek, meg az angolok, mikor én utánam már a varjú se károg. Aztán megismertem Farkas Szityit, a csókai papot, a legjobb embert, akivel valaha összehozott az élet s aki aztán nekem örök útitársam lett, pedig rég megágyaztak már neki a csókai temetőben. Soha többet olyan napfényes az én életem nem lesz, mint a csókai paplakban volt, amely nyolc éven keresztül minden tavaszon, vagy őszön vendégül látott, hol egy hónapra, hol kettőre. Olykor a gazdámat is ki bírtam csalni, Tömörkényt, akár az ősök tiszteletére, akár az ősök torára.”

Móra ásatásait az egyszerű nép gyakran gyanakvással, sőt érthetetlenül nézte. Ezért tartotta fontosnak, hogy a földmunkás napszámosoknak munka közben megmagyarázza az ásatások célját: „Értsék meg emberek, hogy én nem vagyok kincskereső. Azért kutatjuk az ősöket, hogy megtudjuk kik voltak, hogyan éltek, mit dolgoztak, s hogy ebből tanuljanak a népek, mikor a múzeumban nézelődnek. Jól meg kell vigyázni minden ásónyomot, össze nem kell törni semmit, nekem egy csont-késnyél többet érhet, mint egy akkora darab arany.”

Levelezésében is gyakran felbukkan Csóka, ahol fáradtságot nem ismerve végezte értékes, feltáró munkáját.

Amikor 1934. február 8-án reggel 7 órakor, hosszú betegség után, ötvenöt éves korában Szegeden elhunyt, a magyar társadalom a kiváló irodalmárt, a szegedi városi múzeum igazgatóját, a Ferenc József Tudományegyetem díszdoktorát, a Kisfaludy, a Petőfi és a Dugonics Társaság tagját és Kiskunfélegyháza díszpolgárát gyászolta. Csóka pedig hű régész látógatóját, kedélyes pártfogóját és nagynevű népszerűsítőjét. A csókaiak máig nem feledkeztek meg róla. Tóth Lívia felterjesztése nyomán bekerült már a Vajdasági Magyar Értéktárba. Emellett, dicséretes módon, többen is foglalkoztak egykori csókai kötődéseivel (Csehák Attila, Berkovits György, Cs. Simon István, Olajos Laura, Tóth Lívia és mások). Nevét őrzi a Móra Ferenc Művelődési Egyesület, a 2004-ben (az egykori csókai paplak helyén) emelt csókai szobra pedig a kedvenc kutatóhelye, a Kremenyák felé néz. A XXI. században is kitartóan azt kémleli vastekintetével…

Forrás: Dr. Borovszky Samu (szerk.): Torontál vármegye. Budapest, 1912, 316.; Berkovits György (szerk.): Móra Ferenc és Csóka. Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, Zenta, 1999; Cs. Simon István: Virulsz-e még szülőföldem? Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, Zenta, 1997; Olajos Laura (szerk.): Móra Ferenc Írások Csókáról. Bába Kiadó, Szeged, 2004; Délmagyarország, 1910. dec. 6., 1913. jan. 12., 1923. dec. 2., dec. 8., dec. 18., 1927. júl. 18., aug. 20., 1928. ápr. 29., szept. 23., 1929. febr. 17., 1930. márc. 2., 1932. aug. 24., dec. 3., 1934. febr. 9., 1936. nov. 10., 1937. márc. 28., 1974. márc. 17., márc. 19., márc. 20., 1976. aug. 1., 1978. nov. 29., dec. 2., dec. 3.; Szegedi Napló, 1911. máj. 28.; A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat Értesítője, 1912/1—4. füzet; Hét Nap, 2004/49. sz.