Jászberényi a nyáron egy felhívást tett közzé a közösségi oldalán, hogy szeptemberben kérdés nélkül bárhová elmegy, ahová hívják. A naptára két nap alatt betelt, s így került Szabadkára is, Bakos Petrának köszönhetően. A szerzőt Radics Viktória irodalomkritikus, műfordító kérdezte, aki már többször is írt Jászberényi könyveiről. De mit is kell tudnunk róla (egy nagyobb) dióhéjban?

2006-tól kezdve különféle lapoknak dolgozott kiküldött tudósítóként. Bejárta a Közel-Keletet, Afrikát, Ukrajnát. Járt a darfúri konfliktusban, vagy tucatszor a Gázai övezetben, tudósított a líbiai forradalomról, a dél-jemeni szeparatista mozgalomról Ádenben, a nigériai lepra- és tbc-járványról, az egyiptomi forradalom idején Kairóból küldte beszámolóit, ott volt Ciszjordániában, Irakban, Csádban, Líbiában, és sorolhatnánk. Fontosabb kötetei: A lélek legszebb éjszakája; Budapest—Kairó — Egy haditudósító naplója; Az ördög egy fekete kutya és más történetek; A varjúkirály; Tíz év háború. Könyveit több nyelvre lefordították.

Elsőként Tíz év háború című könyvéről beszélgettek, mely egy kétnyelvű fotóalbum, fekete-fehér fotók és esszék találhatóak benne. Dokumentumfotók a konfliktuszónákból, fotósvallomások, a veszély megörökítve. Mint mondja, számára a fotózás nem hivatás, de a klasszikus komponálást meg lehet tanulni.

— Tízezer kép után én is megtanultam. Én mindig is írónak készültem, de rájöttem, hogy ha én is fotózom, az plusz 30 000 forintot hoz, ráadásul azt sem mondhatják, hogy nem voltam ott, nem láttam, amiről írok. De nagyon sok nálam jobb fotós létezik. A kompozíció szem kérdése. Én láttam, hogyan komponál egy elhivatott fotós, amikor ott álltunk közel egy aknatűzhöz. Ő megvárta a pillanatot, kevesebb képet készített, mint én, aki az automatára állított géppel kattintgattam. És jobb képet csinált, pedig egymás mellett álltunk. Miért? Nem tudom, talán mert engem soha nem érdekelt a fényképezés, csak az, hogy hogyan meséljem el a történetet. Amikor viszont írok, ott zsigerileg érzem, mit és hogyan akarok írni — osztotta meg gondolatait. Ezután így folytatta: — A halál nagyon banális, és általában véletlen miatt történik. Akár azért, mert visszaszaladtál egy leejtett objektívért, ahogy egyik novellámban meg is írom egy brit fotós történetét. De akkoriban nagyon drága volt a felszerelés, természetes, hogy visszaszaladt érte. Meg lehet halni egy aknatűzben véletlenül, de meg lehet halni egy autópályán is. Sartre mondja, hogy minden, ami létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg. Nekem is sokszor volt szerencsém, álltam olyan helyen, amelyet nem sokkal később már rakétavetővel lőttek. Akkor én már nem ott voltam, de perceken múlt.

Miért választja valaki éppen ezt a pályát? Hogyan lesz valakiből haditudósító, miért jó neki ott lenni egy háborús övezetben, érezni a veszély szelét, első kézből tapasztalni borzalmakat?

— Sváb családból származom, s a magyar parasztban a szerzési ösztön mindig megvolt. Rakd össze, amid van, gyarapítsd a földet. Lineáris életmódra voltunk nevelve. Munka, család, szerzés, építkezés, haladás a polgárosodás felé. Azt éreztem, ha lineárissá válik az életem, mostantól kezdve be tudom lőni, mikor mi lesz. Volt egy buli, ahol pánikrohamom lett, azt éreztem, nem akarok így élni. Fiatalként azt gondoljuk, hogy az élet végtelen. Később mint a megvadult lovak szaladnak el a napjaid. S úgy voltam vele, én ennél azért többre lennék kíváncsi a világból, úgyhogy befejeztem a polgári életre való törekvést, elismertem vereségem a szüleim felé, közölve, hogy nem tudom beteljesíteni az általuk elképzelt modellt. Nem halmozok fel javakat. Van egy több mint huszonöt éves autóm, és kábé ennyi. Tizenöt éven keresztül egy hátizsákból éltem. Mert én olyasmit akarok felhalmozni, amit magammal viszek a sírba, amiket nem vehetnek el tőlem. Történeteket. Mi kemény katolikus neveltetést kaptunk, és sehol nem találtam Istent. Arra gondoltam, lehet, rossz helyen keresem. De azóta sem találtam meg sehol. Az ember nem feltétlen a pénzért csinál mindent, én ki akartam bújni az üvegbúra alól, mely alatt éltem. Értelmiséginek lenni Magyarországon soha nem volt egy joy ride, újságíróként is nehezen élnék meg. Így jött Kairó. Kevés szabadabb ember van, mint én, de a szabadságnak ára van. Nem az a trükk, hogy sok pénzt keress, válassz olyan országot, amely olcsó. Arabul is megtanultam az évek során — osztja meg velünk.

Amikor a sok történet eszébe jut, képek, melyeket látott, beszélgetések, barátok, majd azok elvesztése, szinte egyikből a másikba kap, mesél nekünk ő is. Sztorizik. Beduinokról, kurdokról, kecsketejről, hidegről, tömegsírról, halálról, vérről, bombákról, menekülttáborokról. Ezek nem esti mesék, mégis csupa füllel hallgatjuk. 

— Láttam mindezt, nagyon kemény dolgokat is, és tudom, nem fagyok le, meg tudom csinálni, ez a munkám. És én élek. Az angyal érintése mindig a banális, kis részletekben van. Közben krízishelyzetben felemelő dolgokat is láttam. Lelassult a létezésem — és lelassult az idő is. Ezek a helyzetek előhozzák az ember összes tulajdonságát. Jót is, rosszat is. Na, amikor ezt ott az elején megéreztem, tudtam, ezt fogom csinálni, s erről akarok írni. Semmiben soha korábban nem voltam ennyire tudatos. Amikor megkeresnek fiatal újságírók, hogy ők is szeretnének haditudósítók lenni, elmondom nekik, hogy ezzel nehéz lesz csajozni, nem túl szórakoztató, amikor rémálmában az ember idegen nyelven üvöltözni kezd. Ráadásul pénz sincs benne, emellett pedig le kell mondani a polgári életről. Mert úgy nem lehet csinálni, hogy megmutatom, milyen kemény vagyok, aztán visszamegyek kutyát sétáltatni a kis életembe. Nincs vissza. A másik életed lassan eltűnik.

Számára az a fontos, hogy kinek ír, kinek akar mesélni. Sokkal fontosabb, mint a saját stílus vagy akár maga a történet, hiszen mivel nincsen univerzális, sztenderd ember, nem lehet mindenkinek akarni írni.

— Én elsősorban az öcsémnek mesélek, akivel együtt nőttünk fel, mindig kijavít, helyretesz, ha kell, egyenesen beszél velem. Néha, ha szerencsém van, hallom a fejemben a hangját írás közben, hogy ezt túlpofáztad, ez nem is így volt. Ezért elsősorban neki, másodsorban a fiamnak írok és mesélek. S eközben sokan megszólítva érzik magukat, és szintén találkoznak a szövegeimmel. Nem feltételezek univerzális tudást az olvasótól.

Ahhoz, hogy valaki jól írjon, rengeteget kell olvasni, s ő maga már kicsi gyerekként falta a könyveket.

— Én egy kövér kisfiú voltam, akit vertek általánosban, korán megtanultam olvasni, iszonyatos mennyiséget olvastam, fotografikus memóriám van, ha elolvasok egy verset, meg tudom jegyezni, órákig tudok neked Shakespeare-t idézni. Viszont ennek az a hátránya, hogy nem mondatokat olvasok, hanem bekezdéseket, s azonnal elindul egy film, ami hátrány egy szövegkorpusz megértésében. Aztán történt valami. Már évek óta írtam angol nyelven, de nem olvastam szépirodalmat. Éppen visszajöttem a Gázai övezetből, másnaposan ültem Alexandriában a Windsor Hotel tetőteraszán, rántottára gondoltam, és narancslére, aztán reggeli után sétálni mentem, és találtam egy használtkönyv-piacot, leselejtezett külföldi köteteket árultak nagyon olcsón. Egy Hemingway-novelláskötetet vettem meg, majd elkezdtem olvasni. Mivel az angol nem az anyanyelvem, nem tudtam bekezdéseket olvasni, csak mondatokat. Katartikus élmény volt. Szerencsém, hogy Hemingwayjel kezdtem, akinek kristálytiszta, tökéletes mondatai vannak. Két dolog tud egyébként inspirálni: ha valami nagyon jó, mert akkor nagyon irigy vagyok, vagy ha valami nagyon rossz, mert akkor ennél jobb vagyok. Én akkor elkezdtem végigolvasni Csehovot, Tolsztojt, Dosztojevszkijt angolul — mondja mosolyogva, majd Radics az irodalomról, írásról s olvasóiról kérdezi. — Én valóban nem vagyok vallásos, legközelebb a valláshoz a szépírás áll nálam. Ezért két szempont miatt akartam elkezdeni írni. Azért írok szépirodalmat, hogy megjavítsam a világot. A valóságnak nincs értelme. Az életünknek sem. Semmi nem mutat ki magából, véletlenek sorozata van benne. Az emberi élet nem mutat sehova, nincs egy nagy rendezőelv. Ez az ember valódi tragédiája. Élünk és meghalunk — minden ok nélkül. Ezért kezdtem el prózát írni. Ellentétben az élettel, az én írásaimnak van értelmük, kimutatnak valahová. Különös viszonyom van az olvasóimmal. Nem jobbá teszem, negédessé teszem az életet, adok neki értelmet. Az elemeléssel tudok értelmet adni ezeknek a történeteknek, hogy kimutassanak. S az olvasóim hűségesek, akkor is, amikor éppen egy rossz irodalmi szöveget írtam, mert érzik, hogy ez a játék tétre megy, számít, s egyes szám első személyben egy pasas viaskodik a kudarccal. Azért mesélem el ezeket a történeteket, hogy emlékeztessek arra, hogy az ember jó és nemes. S ezt akár azzal is tudom, ha a legborzasztóbb dolgot mesélem el. Mert te annyira felháborodsz, hogy működni kezdenek az erkölcseid — tesz pontot gondolatai végére Jászberényi. 

A beszélgetés végén aktuális témák is szóba kerültek, az izraeli helyzet, a kapitalizmus, melynek szerinte sokkal nagyobb szerepe van abban, hogy ilyen mértékű a migráció, és a társadalmak széthullanak, s a következő tíz évről való véleményét is felvázolta. Sajnos nem túl pozitívak Jászberényi előrejelzései, ne legyen igaza. A könyveit a beszélgetés után meg lehetett vásárolni, s a szerző dedikálta is őket olvasóinak.