Ősz van. A szél a földre kényszerítette az elsárgult leveleket. Betakarták a földet, akár a hangtalanul ejtett könnycseppek. Halottak napja, mindenszentek előtti csend. A történelem mozaikkockái a gyásszal egyidejűleg ébrednek. Ártatlan emberek. Elmentek. Mártírok. Köztük papok. Rájuk emlékeztetnek a sírok, a koszorúk.

Amikor belépünk a templomkertbe, mintha csak ránk várna a Petrányi Ferencnek emeltetett emlékmű, mely fogad, biztat, reményt ad.

1918-ban került az óbecsei belvárosi plébániára, egy hitében megroppant közösség élére. Ahogyan egykor az arsi plébános, Vianney Szent János, ő is a sivatagból, a béke, a hit és az összetartozás oázisát hozta létre. Lelkesítő beszédei nyomán ezrek, tízezrek jutottak el a felismerésig: „nemcsak csillagok ragyognak a fejünk felett: eszmények is ragyognak bennünk”, de a fényük csak a tetteinkben mutatkozik meg.

Vértanúságuk példa mindannyiunk számára, mondta ft. Fuderer László atya, utalva a néhai apátplébánosra, aki jó pásztorként teljes szívvel törődött a rábízottakkal.

Az emlékezés ideje ez, mondta köszöntőbeszédében Kiss Igor, a községi képviselő-testület elnöke. Emlékezünk elhunyt szeretteinkre és az 1945-ben ártatlanul kivégzett nemzettársainkra, ezúttal a mártírhalált halt papokra. Óbecsén Petrányi Ferencre és a péterrévei Takács Ferencre. Petrányi Ferenc apátplébános, paphoz méltóan és isteni tanítást követve, mások nemzeti és vallási hovatartozását tiszteletben tartva őrizte a hívők hitét.

Petrányi Ferenc Baján született 1879. október 24-én. A ciszterciek gimnáziumának elvégzése után Kalocsán lett papnövendék, Bécsben tanult teológiát, Adán és Horgoson végezte papi hivatását, majd a kalocsai tanítóképző tanára, később igazgatója lett. 1931-ben magas pápai kitüntetést érdemelt ki.

Egyik beszédében hangzottak el ma is aktuális gondolatai: „A világ romjain nem úgy kell jónak lenni, hogy passzív rezisztenciába vonulunk, nem az az erkölcsös ember, aki az imáira bízza sorsa alakulását, hanem aki keresztény elszántsággal a közössége érdekében teszi a dolgát.”

A ’40-es évek borzalmai Óbecséig is eljutottak, idegen katonák és a nyomukban idegen hivatalnokok szállták meg a várost. 1944-ben a közeledő Vörös Hadsereg bosszújától tartva a német anyanyelvű lakosság egy része elmenekült. Az őshonos magyarok maradtak, talán éppen papjuk bátorítására. Kérdésükre: menni vagy maradni?, Petrányi Ferenc plébános kijelentette: „amíg csak egy hívem is lesz, én addig el nem megyek sehova.”

Nehéz idők voltak ezek, amikor tömegesen irtották az egyszerű embereket, és fokozottan a politikai, szellemi és lelki vezetőket. A papok azért voltak fontos célpontok, mert úgy vélték, ha nem lesz pásztor, elmegy a nyáj is. A 65 éves Petrányi apátot az elsők között tartóztatták le. Fizikailag bántalmazták. A kínzásokba halt bele 1944. október 14-én.

A sírkövén kérésére ez állt: „Köszönje egyik azt nekem, hogy tiszta szívű volt, a másik, hogy tőlem tanult szívbeli bánatot! Elég ez, mert akkor tudom, hogy életem mit ért, a világot miért hagytam el, s küzdöttem eszményekért.”

Petrányi Ferenc emlékét a templomkert őrzi, a teste a belvárosi temetőben nyugszik.

Nyugodjék békében!

Ft. Fuderer László megosztott gondolatai és az emlékmű megszentelése után ismét felcsendült az Óbecsei Schola Cantorum kórus dalba font fohásza, majd a pasztorális tanács és az önkormányzat nevében elhelyezték a kegyelet koszorúit.