,,És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor megnyitom majd sírjaitokat és kihozlak titeket sír hangjaitokból, én népem!"
(Ezekiek Könyve 37, 13)
Öt éve nincs velünk Tata, vagyis az apósom, mert a családban mindenki ilyen egyszerűen szólította. Álmomban sokszor megjelenik. Ilyenkor általában érett gabonát kaszál. Kévékbe rakja, majd néhány megszelídített mezei nyúllal leheveredik a kévék árnyékába. Hagyja, hogy a szürke, gömbölyded nyulak futkossanak a mellkasán, és ő fütyörészik egy régi bakanótát. De a pajkos szél fölkapja kalapját, ő pedig suhanc módjára utánafut. Majd eltűnik a láthatáron, amikor Bocsár és Beodra felől szürke, morcos felhők közelednek.
Öt éve ezt álmodom, télen-nyáron. Tata mindig kaszál, fütyörész, és szürke felhőbe vész. Aztán nézem üres székét a konyhában, ahová senki sem ül le, és a lebontott kotárkájának a léceit, amit megsimogatott, ahogyan az ékes kukoricacsöveket is. Mert szerette a pattogó kukoricaszemeket, a friss darát, a lovakat, melyeknek a nyelvén beszélni tudott, csak senki sem hitte el neki.
Élete utolsó éveiben missziós napok voltak a szajáni Szent István király-templomban. Eljött hozzá a magyarországi Róna Gábor atya. A család a kiskonyhában gyűlt össze, és hallgattuk Róna atya békességet, isteni szeretetet sugalló szavait. Apósomat is arra kérte, hogy gyónjon meg, mert az örök Pásztor, az Isten kegyelme az egyetlen erő, amely fölkarolja az olyan jóakaratú embereket, mint amilyen apósom volt. De a Tata nem gyónt meg. A gyümölcsösbe ment, és egész nap metszette a fákat. Jóval később, mikor elkészültem az ebéddel, és az asztalhoz hívtam, láttam, hogy hullnak a könnyei. Sírt egymagában. Sírt szenvedélyesen, alig hallhatóan.
Halála előtt egyszer láttam, hogy kezét összekulcsolta, mintha imádkozott volna. Egyetlen Pásztorom mindörökre vigyáz rám, mondta. És újra elmélyedt a gondolataiban. Valamennyivel később azt is láttam, hogy szívéhez szorította anyósom imakönyvét, szinte sajtolta. Kapaszkodott belé. Tata már akkor érezte, új hajléka lesz - Pásztor mellett, az å országában.
A szajáni temető bejáratánál olvasható: Feltámadunk. És érzem, hogy mindörökre egyetlen Pásztoromért kell felajánlanom szerény életemet, ahogyan a Tata tette megnyugodva, szenderegve szemérmetes szorgos élte alkonyán.