- Fényképezte: Szabó Attila

Ha szóba ejtjük, valahogy mindig a Pro Musica Kamarakórus jut eszünkbe, meg azok a barokk és reneszánsz dalok, amelyek - mint a házát befutó vadszőlőindák - át- meg átszőtték mindennapjainkat, szellemi életünket 31 éven át. Nem a szigorú iskolai tanárnőről szőtt anekdoták jutnak eszembe most sem, hogy beszélgetésre készülők vele, hanem a pulpituson álló karmester és kórusvezető képe villan fel előttem. A törékenynek látszó, apró, de hajlékony, dinamikus testé, amely robbanásra készen feszült, de a zene felcsendülésekor képlékennyé válik, mint maga a dallam, s azzal együtt lebeg, úszik valami boldog táncba...
- Korát meghazudtoló frissességgel, sokáig dolgozott: a szabadkai középfokú zeneiskolában 44 évig tanított kontrapunktot (ellenpontot) és sok más tantárgyat, s 31 évig vezette a Pro Musica Kamarakórust. Nem találtak helyettesítést, vagy nehéz volt elköszönni a munkahelyétől?
- Nagyon szeretek dolgozni, nálam ez ''gyári hiba”. Amikor letöltöttem a 35 szolgálati időmet, akkor én még erőm teljében éreztem magam, és nagyon sok tervem, ötletem volt, ezért vállaltam még 9 évig a különféle helyettesítéseket. Most sem tétlenkedem, vannak középiskolás magándiákjaim, s az egyetemi hallgatók is el-ellátogatnak hozzám tanácsot kérni, de szívesen látom a hozzám bekopogó egykori tanítványaimat is. Aztán, látja, itt van velem a zene: karnyújtásnyira kedvenc mestereim CD-i, a konyhában pedig a Bartók rádió szól állandóan, s a ház körül is vannak teendőim.
- A zene szeretetét a szüleitől örökölte, vagy pedig megtanították rá?
- Édesapám szobafestő-mázoló volt, de tudott hegedülni, s volt egy kis zenekara is, mellyel esténként jártak szerenádot adni. Ennek ellenére ő mégis azon volt, hogy varrónő váljék belőlem, én azonban a kémiáért rajongtam a gimnáziumban. Telente, amikor szüneteltek a piktori munkálatok, akkor a topolyai színházba meg a Népkörbe járt kulisszákat festeni. De édesanyámmal együtt eszperantó nyelvleckéket is vettek, emellett szeretett sakkozni, biliárdozni. Olykor-olykor elbíbelődött az olajfestészettel is. Édesanyám mindennapjait betöltötte a három gyermek (van egy bátyám és egy húgom) nevelése és a háztartás vezetése. Ez csöppet sem volt kisebb feladat, mint bármilyen más hivatás, főleg amikor édesapámat elhurcolták munkaszolgálatra valahová a Felvidékre, s egyedül kellett megbirkóznia a háborús évek nehézségeivel. Természetesen mellettünk álltak a nagyszüleim meg a rokonság, de a bizonytalanság, hogy mire ébredünk, és vajon látjuk-e még édesapánkat, nagyon megviselt bennünket. A családi házat ugyanis elhagytuk, s mihelyt mi távoztunk, rögtön beköltöztek az orosz katonák. Édesanyám megfogadta, ha viszontlátja élete párját, azt a napot egész életében böjttel ünnepli meg. Így is lett, egy keddi napon hazaért édesapánk, s attól kezdve édesanyánk minden kedden böjttel adott hálát Istennek, hogy ismét együtt a család (a házunkat is visszakaptuk, igaz, rengeteg patkányt kellett kiirtanunk benne, hogy ismét lakhatóvá tegyük). Édesanyám nagyon vallásos asszony volt. És gyönyörűen tudott énekelni. Nyolcan voltak testvérek, és gyerekkorukban együtt cimbalmoztak. A vasárnapokat különben mindig a Megyeri nagyszülőknél töltöttük. Ez azért emlékezetes a számomra, mert annyian voltunk gyerekek, hogy tele volt velünk a ház. Persze bújócskáztunk meg miegymás, de a legizgalmasabb játékunk a tisztaszobában az ágy alatti csúszkálás volt. Igazi, imádott példaképem azonban az Égető nagypapa volt. Hát ő egy csodapók! Minden Jókai-regényt fejből tudott! A homokon volt egy kis gyümölcsöse, ahová kettesben kikarikáztunk. Azaz ő a nyeregben maradt, én meg szaladva toltam utána a biciklit, mert nem tudtam a homokban hajtani. Miután minden gyümölcsfát körbejártunk - volt olyan fa, amelyik háromféle gyümölcsöt is termett! -, belemártottuk a lábunkat a kékköves vízbe, s míg áztattuk, ő elszavalta nekem a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című Csokonai-verset.
- Nem lett varrónő, a kémiát is elfelejtette. Mikor pártolt át a zenéhez, a zongorához?
- A gimnázium alsó tagozatával egyidejűleg kijártam az alsófokú zeneiskolát is. Megtanultam zongorázni, de nekünk odahaza nem volt hangszerünk. A zenébe igazából felsős gimnazista koromban szerettem bele. Ekkor már jártunk moziba, és nagyon sok zeneszerző életét láttam filmen: Lisztét, Schopenét, Schumannét... Szerencsére édesanyám támogatott, s négyévnyi késéssel, a nagyérettségi után beiratkozhattam a középfokú zeneiskolába. Ez a késés, mint később kiderült, egész életemre rányomta a bélyegét, mert a lemaradás iszonyú terhe alatt görnyedve én mindig bizonyítani akartam. Az egyetemen Belgrádban, később az iskolában tanárként, mégpedig olyannyira, hogy minden más, például a családalapítás, teljesen háttérbe szorult. Nem jutott rá időm.
- Úgy mesélik, hogy nagyon szigorú, de következetes tanárnő volt. Mik voltak pedagógusként az elvárásai?
- Valamikor a zeneiskolával szemben, a villamossíneken túl volt egy kávézó. A nagyszünetben oda ültek be a diákok. Nagyon haragudtam ezért rájuk. Egyszer meg is kérdeztem tőlük, hogy a kávézgatás helyett miért nem készülnek inkább a következő órára. Erre nagy bölcsen azt válaszolták: ''Tanárnő, kell egy hely, ahol kibeszélhetjük Égető-ügyeinket” Nagyot nevettem, és megértettem őket. Amikor becsöngettek, és én átléptem a tanterem ajtaján, utánam már senki sem jöhetett be az órára. A házi feladatos füzeteknek a padon kellett lenniük. Sokat magyaráztam, sokat gyakoroltunk órán, épp ezért az elvárásaim is nagyok voltak. Az ellenpont különben sem könnyű tantárgy. De ha egyszer megmagyaráztam egy lezárást, akkor azt hibaként nem szerettem viszontlátni. Ha kicsöngettek, abban a percben félbehagytam a mondatot, ha rám szóltak, mert tiszteletben tartottam a szünetet. Év végén, a negyedikesek búcsúztatásán mindig jókat kacagtam, amikor a tanárok kifigurázásakor rám került a sor. Minden hanglejtésemet, mozdulatomat pontosan lemásolták. Osztályfőnökként sajnos rendre kudarcot vallottam, abban a heti egy órában az összevont szerb és magyar tagozatos tanulóimmal nem tudtam mit kezdeni. Végül kértem, mentsenek fel a feladat alól, mert kínszenvedés volt számomra.
- A zenén kívül jutott valami másra is ideje?
- Sokáig teniszeztem, kerékpárral jártam Palicsra és vissza. (Ebben is Égető nagyapámra ütöttem. Egyszer a református tiszteletessel kikarikázott Királyhalmára. Visszafelé jövet Palicsnál elhagyta az atyát, hazajött, lefeküdt, és azt mondta: fél óra múlva, ha megjön a tiszteletes, keltsék fel. 33 évvel volt idősebb az atyánál!) Színházba is szerettem járni, a téli szünetekben néhány barátnőmmel felmentünk Budapestre, s ott maradtunk pár napig. A Pro Musicával való utazások is sok szép élményt nyújtottak. Több mint 500 hangversenyt adtunk Európa-szerte: Romániában, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Angliában, Olaszországban és Görögországban, de Mexikóban is jártunk... Én úgy érzem, hogy teljes életet éltem - és élek.