Több évtizedes munkásságáért Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki Mezei Zsuzsanna nyugalmazott magyar nyelv és irodalom tanárt, a Vajdasági Tartományi Levéltár nyugalmazott levéltárosát, a Tordai Újság főszerkesztőjét, a Tordaiak Klubja elnökét. Az elismerést nemrégiben vette át Csallóközi Esztertől, Magyarország szabadkai főkonzulátusának főkonzuljától.
Mezei Zsuzsannát levéltárosként ismertem meg, az 1944/45-ös atrocitások — pontosabban az 1941 és 1948 közötti időszak — áldozatainak felkutatása terén folytatott munka során. 2005-től 2019-ig dolgozott az újvidéki levéltárban, az említett témán pedig 2009-től 2015-ig.
* Mennyire számít ez jelentős állomásnak, illetve időszaknak az ön életében szakmai szempontból?
— Ez életem egyik legnehezebb időszaka volt. Rettenetesen megterhelte a lelkivilágomat, mert napról napra halottakkal, borzalmakkal kellett találkoznom. A másik oldalról viszont sokat számított az emberek hálája, köszönete, nagyon sokan felhívtak, amikor elkezdtem nyilvánosságra hozni az adatokat. Számos helyre eljutottam, hogy elmondjam a kutatási eredményeket, és ez megelégedettséggel töltött el, mert tudtam segíteni. Egy tiltott témában dolgoztam, melyről viszont az emberek igenis sokat beszéltek. Sőt, ez egy nagy lépés volt afelé is, hogy be tudtuk ismerni, a levéltárakban igenis van anyag az 1944/45-ös történésekről, hiszen mindaddig azt állították, hogy a levéltárak nem őriznek ilyen dokumentumokat.
Fotó: Oto Ekreš
* A Magyar Arany Érdemkeresztet életútjáért adományozta önnek Novák Katalin magyar köztársasági elnök nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a alkalmából. Több évtizedes kimagasló tevékenységének csak egyik állomása volt a levéltári kutatás.
— Pályámat újvidéki magyartanárként kezdtem, méghozzá egy olyan helyen, ahol már akkor szórványban éltek a magyarok, a Heréskert városnegyedben. Úttörő munkát végeztem, hiszen össze kellett szedni a gyerekeket, mozgósítani a szülőket. 1982-ben bevezettem a ballagást, mely akkoriban nem volt elterjedt, mint napjainkban. Hét évig dolgoztam ott, addigra annyira lecsökkent a magyarok lélekszáma, hogy végül be kellett zárni a magyar tagozatokat. Ekkor kerültem át Belgrádba, az idegen nyelvek iskolájába, mely a katonaságnak volt az egyik intézménye, s később egyesült a Katonai Akadémiával. Majdnem tizenhét évig Belgrádban tanítottam. Nagy kihívás volt számomra, mert magyartanárként a szerb nyelvnek mint idegen nyelvnek a módszertanát nem tanultam sehol sem, nekem kellett rájönnöm, hogyan kell átadni a tudást. Amikor Belgrádban megnyílt a magyar tanszék, hozzám jöttek kérdezni, hogy milyen tapasztalataim vannak, mit hogyan kell csinálni, úgyhogy szoros kapcsolatban voltunk az első három évben. Végül Belgrádból tértem vissza Újvidékre.
* A belgrádi időszak mennyire volt tudatos választás, elköteleződés az ön részéről?
— Miután munkaerő-felesleggé váltam Újvidéken, a munkaközvetítő intézet küldött át ideiglenesen Belgrádba, kisegítő munkára. Tehát ez kényszerpályaként indult, melyet végül nagyon megszerettem, mert felnőttekkel dolgoztam, és nagy kihívás volt számomra. Viszont mindennap ingáztam Újvidék és Belgrád között, és ezt a család érezte meg a legjobban, hiszen már reggel 5 órakor elindultam otthonról, és este 6-kor értem haza, s abban a kevés időben meg hétvégén próbáltam anyuka lenni, feleség, háziasszony, minden, amire szükség van egy családban a nő részéről. Nagyon nehéz, megterhelő időszak volt, viszont valamelyest kárpótolt, hogy egy nagyon jó kollektívában dolgoztam. Szinte megváltásnak tűnt, amikor fölmondtak — abban a percben persze tragédiának éltem meg —, ám utána egykettőre elhelyezkedtem Újvidéken. A Futaki Mezőgazdasági Iskolában én voltam az első magyartanár, amikor megnyílt a magyar tagozat, de ott csupán néhány hónapot dolgoztam, mert egy véletlen folytán megtudtam, hogy a vajdasági levéltárban üresedés van. Amikor felvettek, úgy éreztem, hogy most értem haza, mert mindig nagyon érdekelt a történelem. Egészen 2009-ig magyar iratokat rendeztem, írtam a tartalmi kivonatokat, a kezemben volt a magyar történelem forrása. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium fondjával dolgoztam, a kiegyezéstől egészen Trianonig, és az egy nagyon-nagyon érdekes anyag, mivel akkor alakult ki ez az oktatási rendszer az oktatási központjainkkal, melyek ma is megvannak — például Adán az iparosiskola, illetve a gimnáziumok.
* A levéltárból ment nyugdíjba, amivel — ha nem is azonnal, de — hamarosan megkezdődött a tordai időszak, és nekem első pillantásra úgy tűnik, ugyanannyit vagy lehet, hogy még többet dolgozik, mint aktív éveiben.
— Tordai vagyok, illetve a férjem is Tordán született. Itt volt már házunk, ám nem azt terveztük, hogy teljesen tordaiak leszünk. Úgy gondoltuk, kétlaki életet fogunk élni, de végül beszippantott a tordai élet. Fölkértek, hogy vezessem a Tordaiak Klubját, amit távirányítással nem nagyon lehetett volna megoldani. Főszerkesztője lettem a Tordai Újságnak, és nagy szerencsém volt a rendkívül tehetséges, fiatal Csíkos Dániel újságíró-lapszerkesztővel, aki nagyon jól csinálja a dolgát. Hála istennek, minden rendben van, a napokban ünnepeltük meg a klub fennállásának és az újság kiadásának a 25. évfordulóját. A Tordaiak Klubja mint civil szervezet nyújtotta azt a lehetőséget, hogy pályázzunk különféle programokra. Ebbe belefért az, hogy megírtam a Nagyanyáink ételei című könyvet. Összegyűjtöttem a régi recepteket, és nagyon szép illusztrációk is belekerültek. Az idén jelent meg a tordai tamburásokról szóló könyvem, mely által széles palettát kapunk arról, hogy milyenek voltak Tordán a népszokások, mikor, hogyan mulattak, milyenek voltak a lakodalmak, amíg a zenészek muzsikáltak. A faluban a ’80-as években szűntek meg az addig rendszeres vasárnapi élő zenés bálok. A beszélgetésekből, interjúkból álló könyv hanganyagot is tartalmaz, melyet az idős tamburazenészekkel állítottunk össze. Szintén büszkeségem a tordai tájházunk, melyet 2022 derekán adtunk át, és az egész felszerelés, berendezés, minden-minden tordai. 2021 februárjában vettem át a Tordaiak Klubját, most meg 2023 novembere van — két és fél év alatt két könyvet és egy tájházat produkáltunk, mert ezt én egyedül nem tudtam volna megcsinálni, ha nincs mellettem a falu.
* Emellett kántorkodik, sőt harangozik a templomban.
— Templomba járó ember vagyok, és amikor hazajöttem, azt tapasztaltam, hogy néhány éve, mióta meghalt a kántorunk, nagyon-nagyon szomorúak, üresek voltak a misék az orgona nélkül. Próbáltunk keresni valamilyen megoldást, és addig kutattam, amíg nem találtam Magyarországon egy CD-t, mely az összes ünnepi misét tartalmazza, a dalokot, melyeket énekelni kell. Szóval úgynevezett digikántor vagyok, viszont nagy szükség van rá, mert az emberek megszerették, elvárják, örülnek neki, énekelnek. Bekerültem az egyházi tanácsba, megalapítottuk a Caritas-csoportunkat, az idősekkel tavaly decemberben kezdtünk el foglalkozni. November második felében indulnak el újra ezek a találkozások, az idősek nagyon várják, hiszen sokan egyedül maradtak, meghalt a házastársuk, a gyerekeik pedig külföldön élnek. 30-40-en szoktak összejönni, beszélgetni, énekelni, ez nagyon fontos nekik. A harangozás pedig nemrégiben „zúdult” a nyakamba. Amikor a harangozó, egy idősebb ember, egészségi állapotára hivatkozva felmondott, abba is bele kellett tanulnom gyorsan-hamarjában, de úgy látszik, hogy meg fog oldódni a probléma, a minap jelentkezett egy asszony, hogy elvállalná.
* Nem tud nemet mondani a felkérésekre, vagy nem is akar?
— Nem arról van szó, hogy nem tudok nemet mondani. Nemet mondanék én, ha látnám, hogy valaki más megcsinálná. Kevesen vagyunk, akik akarunk valamit tenni a faluért, és ezért mindent elvállalok. Szégyelleném, hogy ha van lehetőségem, képességem, ne tegyem meg a faluért. Nagy örömömre szolgál, hogy most volt a tisztújítás a Tordaiak Klubjában, és a hétszemélyes elnökségbe csupa fiatalt választottunk be, aki él-hal Tordáért. Úgyhogy megtörtént a fiatalítás, és néhány év múlva, amikor belejönnek, átadom nekik a stafétát, és akkor majd valóban élvezem a nyugdíjas éveimet.
