A 3—6 éves gyermekek szülei gyakran panaszolják felháborodva, kétségbeesve, hogy gyermekük hazudik, pedig ezt nem tanulhatta meg a családban. Tehát a kérdés, képes-e füllenteni a 3—6 éves gyermek. Egészen bizonyosan nem, hiszen  még nem tud éles határt vonni a valóság, a vágyak és a fantázia között.

Az ilyen megnyilvánulások még nem mondhatóak hazugságnak, hiszen a gyermek a történteket, az eseményeket nemcsak velünk akarja elhitetni, hanem maga is hisz bennük. Tudatosan csak akkor hamisítja meg a tényeket, ha fél a következményektől, ha rossz tapasztalatai vannak. Olyan családi környezetben, ahol a valóság elmondását természetesnek tekintik, ahol elismerik, hogy néha hibázhatnak, ahol ez iránt megértést tanúsítanak, ahol nem kell rettegni a félelmetes következményektől, a gyermekben fel sem merül a kibúvás lehetősége, a tények megváltoztatásának gondolata. Ilyen környezetben legfeljebb a képzelete ragadja el, és például azt meséli, hogy a szülinapjára igazi lovat kap, s a szobájában tartja... Az ilyen „hazugságokon” nem kell megbotránkozni. Nem kell szóvá tenni, esetleg egy mosollyal meg lehet jegyezni, hogy a mesében minden lehetséges. Nem kell durván reagálni, mert azzal nemcsak megfélemlítjük a gyermeket, hanem a képzelet szabad kibontakozásától is megfosztjuk. Pedig a képzelőerőre később a kreativitásban és más területeken is nagy szükség lesz.

A gyermek néha túloz. Ezzel a felnőttek figyelmét akarja felhívni és lekötni. Ez nem minősül hazugságnak. Ebben az esetben is türelmesen vezessük vissza a gyermeket a valóságba, tisztelve a mesevilágát, képzeletét. Ne vádoljuk hazugsággal, mert ez megsérti az öntudatát, rossz tapasztalatban részesül, és rászokik a rendszeres hazudozásra. Ezt vagy dacból, vagy figyelemfelkeltésből teszi, esetleg bosszúból, hogy ő is sértegethessen.

Mikor és miért hazudik a gyermek?

Néha azért, mert nem engedjük meg neki, hogy elmondja az igazságot, nem hallgatjuk végig a mondanivalóját, vagy nem hiszünk neki. Ha például egy gyermek féltékenységből azt mondja a testvérére, hogy nem szereti, a szülő valószínűleg megszidja érte, nem mélyed el a kijelentés okának feltárásában, pedig a gyermek szemszögéből nézve ő igazat mondott. Ha azonban hazudik, és azt mondja, hogy mostantól fogva szeretni fogja a testvérét, és ezért megölelik, megcsókolják, arra a következtetésre jut, hogy az igazság nem jó, fájdalmas, a hazugságért pedig jutalom, ölelés jár.

Ha igazságszeretőnek akarjuk nevelni a gyermeket, fel kell készülni rá, hogy ne csak a kellemes élményeket, történéseket fogadjuk el, hanem mindezek ellenkezőjét is. Ha például verekszik vagy veszekszik a társaival, testvérével, felindulás nélkül hallgassuk meg a magyarázatát. Ne vádoljunk elhamarkodottan, hanem mutassunk rá, hogy a konfliktust máshogy is lehet rendezni: megbeszéléssel, egyezkedéssel, bocsánatkéréssel. Így elkerülhető a testi sértés, és a szülőknek, nevelőknek is örömet lehet szerezni az okos konfliktusrendezéssel. Ilyen helyzetekben jön rá a gyermek, hogy az őszinte, becsületes viselkedés a jobb megoldás.

A szülőknek sohasem szabad olyan kérdéseket feltenniük, amelyek védekező jellegű hazugságra késztetik a gyermeket. A kicsi ugyanis mindig ellenáll a szülői vallatásnak, különösen akkor, ha érzi, hogy a cselekedete nem volt helyes. Például eltörte a játékszerét, a maradványait pedig eldugta. A szülő ilyenkor általában dühösen megkérdezi, hova tűnt a játékszer, mi történt vele. A gyermek pedig megérzi a veszélyt, és hogy elkerülje a büntetést, kitérő választ ad vagy hazudik. Ilyenkor a legjobb ezt mondani: úgy látom, nem tartott sokáig a játékszered, kár érte, de bárkivel előfordulhat, hogy eltöri. Így ugyanis a gyerek azt látja, hogy a szülei megértik, és máskor majd őszintén elmondhatja a baját. És azt is megtanulja, hogy a jövőben jobban kell vigyáznia. A gyermeknek nem valamiféle veleszületett tulajdonsága, hogy hazudik. Ezt mindig a rossz tapasztalatok miatt teszi.

Hogy a hazugság valójában micsoda, azt a kicsi csak kilencéves kora körül érti meg. Ekkor kezdődik a csapatszervezés időszaka, amikor is a saját közössége megköveteli tőle az igazmondást, valamint megérteti vele, mi is a hazugság és mik a következményei. A kamaszoknak titkaik vannak, melyeket nem osztanak meg másokkal, különösen a szülőkkel nem. Faggatással csak az ellenkezőjét érjük el, hiszen kibúvót keresve hazudni kezdenek. Távoli, néma figyelmet kell alkalmazni, bármilyen nehéz is. Reagálni csak akkor kell, ha vészes és gyökeres változást észlelünk a viselkedésben. De a beavatkozásunk ekkor se támadó jellegű legyen, hanem tapintatosan mutassunk rá, hogy aggódunk érte, és szükség esetén helyezzük kilátásba a segítséget, a tanácsadást, a megértést, a bizalmunkat.

Ha mindezek ellenére hazugságon érjük a gyermeket, gondolkozzunk el, miért tette. A hazugságok sok mindenre fényt derítenek, leginkább a gyerek félelmeire, reményeire. Elmondják, milyenné szeretne válni, mit szeretne tenni, meg tudja-e különböztetni a valóságot a képzelettől. El kell magyaráznunk a gyereknek, hogy nincs szükség hazugságra, mert segítő társként, tanácsadóként mindenben mellette állunk. Így megnyerjük a bizalmát, hálás, nyitott és közlékeny lesz, s ami fontos, igazat fog mondani.