— Én nem találtam meg az életemben azt a létrát, amelyről elérhetném a zöld ágat — igyekszik a saját rovására élcelődni a csöndes asszony. — Pedig már fiatal korom óta igyekszem megtalálni a módot, hogy jobb irányba fordítsam a kocsim rúdját. Az évek azonban rám cáfoltak, kitűnt, hogy nincs ehhez elég erőm, de szerencsém sem. Talán azért, mert a korán megözvegyült édesanyámnak egyetlen szem gyereke vagyok, és ahelyett, hogy megtanított volna a lábamra állni, bármikor valami gond volt, azt mindig ő akarta megoldani. Pedig egy egyszerű parasztasszony volt, aki a szereteténél többet nem nagyon tudott adni. Középiskolát fejeztem be, de tanyasi lány lévén nem nagyon jártam szórakozni. Anyám azzal vigasztalt, hogy akit nekem szánt a sors, az úgyis megtalál, még ha el is bújok. Ma már sokszor gondolok arra, hogy talán okosabb lett volna elbújnom…

Egy bohém hírében álló legénynek akadt meg rajtam a szeme, és addig rohant utánam, amíg meg nem lágyult a szívem. Húszéves koromban sem voltam ostoba, de olyan szépen udvarolt, annyi jót és szépet ígért, hogy minden szavát elhittem. Anyám egy kicsit aggódva nézte az eseményeket, mert a legény szeretett inni, szerette a cigányzenét, na meg a pénzt, főleg, amit nem neki kellett megkeresnie. Összeházasodtunk. Anyám a megtakarított pénzéből vett nekünk egy régebbi családi házat az övé közelében. Nekünk annyi dolgunk volt, hogy tatarozzuk, mert stafírungként még bútort is kaptam.

Rokonok, barátok segítségével rendbe tettük a házat, beköltöztünk — és elkezdődött a nagybetűs élet. Én azt akartam, hogy a férjem keressen magának rendes, állandó munkahelyet, a fémszakma ugyanis mindig jövedelmező volt. Nagy nehezen munkába állt, de állandóan a szememre vetette, hogy esténként mennyire fáradt, nem tud hetente egyszer sem elmenni a komákkal egy biliárdpartira. Eleinte csak zsörtölődött, de amikor teherbe estem, és nem tudtam a ház körül elvégezni azt is, ami az ő dolga lett volna, veszekedni kezdett. Kislányt szültem, és ez nem volt a kedve szerint, mert így nem maradt fenn a híres vezetékneve. Dühös volt, ha sírt a baba, dühös, ha csöndben volt, nem ízlett, amit főztem, nem tudtam felöltözni, ha munkába mentem — és kezdődött a tettlegesség. Kétéves volt a lányom, amikor elváltunk. A megítélt tartásdíjat sem fizette. Amíg anya bírta erővel a napszámot, segített, de ahogy csökkent a munkaereje, eladtuk a házát, és abból pénzeltük hármunk szükségleteit. A lányom angol nyelvet akart tanulni, így a gimnázium után egyetemre iratkozott. Tisztázta a második évet is, de akkor már fogytán volt a pénzünk. A lányom addig könyörgött, hogy elengedtem egy évre Amerikába. Ez egy diákcsereprogram volt: a jelentkezők amerikai családoknál gyerekekre vigyáztak, és egyetemre jártak. A lányom ott szerezte meg az egyetemi oklevelet, és a férjét — egy ugyancsak ott tanuló hazánkfiát — is ott ismerte meg. Összeházasodtak, majd egy év múlva hazajöttek, és itthon is megesküdtek.

Nekem három év hiányzott a nyugdíjig, amikor az anyám meghalt. Úgy gondoltam, ha nyugdíjba megyek, kivándorlok a gyerekekhez. Igen ám, de az a három év hiányzott, hogy végre zöld ágra vergődjek. Közben közúti balesetben rokkant lettem, de a rokkantsági nyugdíjig olyan nehéz út vezetett, hogy legszívesebben lemondtam volna róla. Közben — huszonhat év után — a volt férjemnek eszébe jutott, hogy a házunkat közösen tataroztuk, és követelte a részét. A gyerekektől nem akartam segítséget kérni, hát úgy döntöttem, gondozásba veszek egy idős személyt. Jelentkezett is egy idős házaspár, már hatvan éve voltak együtt. Aláírtuk az eltartási szerződést, és fél évig minden rendben volt. Akkor bejelentették, hogy válni akarnak, mert Juli néni már nem tudja ellátni a házastársi kötelezettségeit! Megpróbáltam beszélni velük, de hiába. Közjegyzőt hívtunk, beadták a válókeresetet, és most várjuk a végkifejletet. Mert a bácsi kijelentette, a válás után keres magának valakit, akivel időnként megszépítheti a hétköznapjait. Hát most várom ezt a napot. De azt senki sem tudta, mi lesz a megkötött szerződésünkkel. Ha elválnak, eladják a közös házukat, és elosztják az árát. Hogy utána ki hova megy, azt még nem tudják. De már most a bácsi időnként „görbe útra megy”, ahogy Juli néni mondja. Megkíséreltem a múltkor kikérdezni, hova megy, ha nincs otthon. Tudja, mit válaszolt? „Ne igyekezz, te lány, hiszen nem vagyok én kiskorúsítva, oda megyek, ahova elvisz a lábam.” Hát nem igyekszem. Úgy terveztem, hogy a gyerekeket hazahívom a nyáron tíz napra. És elviszem őket a mórahalmi fürdőbe. De úgy látszik, nekem még mindig messze van a zöld ág.