— Nem is tudom megfelelően szavakba önteni, miért is vagyunk itt a lányommal — mondja szégyenlősen, alig hallhatóan az asszony. — Én szívem szerint azt szeretném, hogy minden szép és jó legyen. Erről szerettem volna meggyőzni a lányomat és a tizennyolc éves fiamat, akik megszavazták ezt a beszélgetést. — Igen, megszavaztuk — veszi át a szót a lány —, mert arról beszélgettünk, hogy a társadalmunkban bizony nagyon elkelne egy olyan edukáció, amelyen minden polgár részt venne, és amelyen arra tanítanának bennünket, hogyan kell egymást, de elsősorban önmagunkat megbecsülni. Ezért anya, ha nem haragszol, majd én mesélek, mert te csak azt mondanád el, amiről úgy gondolod, hogy ildomos, hát majd én elmondom, mi az igazság.

Családi életünk legelejét csak az elbeszélésekből ismerem, méghozzá a rokonokéból, mert a szüleim egyszerűen nem tudnak tárgyilagosan beszélni az életükről. Például anyám azt mondja, neki csak egy öccse volt, és mindenki őt szerette, anyám szerint ő maga csak kolonc volt a család nyakán. Ezzel szemben a nagyszüleim azt mondják, anya születésétől fogva nebántsvirág volt, túl érzékeny, féltékeny, egyszóval mindig többet várt, mint amennyit kaphatott. Még szeretetből is. Az apám mindig azt mesélte, ha a gyerekkoráról beszélt, hogy őt az apja gyakran megverte, sokszor nadrágszíjjal, kíméletlenül, és még véletlenül sem dicsért, bármit tett is jól. Az anyját jobban szerette, de ő elég fiatalon meghalt, apám csak tízéves volt. Az apai nagyapa azt mondja, életében kétszer kapott nagyobb verést, mindkét alkalommal lopásért, melyet a szomszéd gyerekekkel követett el. Azt gondolom, hogy minden hiányosság ellenére normális körülmények között nőttek fel a szüleim, szakiskolát fejeztek be, és dolgoztak. Szerelemből házasodtak össze, a szülők beleegyezésével. És az esküvő után jöttünk mi az öcsémmel. Az öcsém jövőre érettségizik a gimnáziumban, egyetemre szeretne menni. Én befejeztem a közgazdasági középiskolát, és már nyolc hónap munkaévem van!

Apa nagyon sokat vár az öcsémtől. Szerintem az a baj, hogy általa akarja megvalósítani a fiatalkori álmait, melyeket az apja miatt ő maga nem tudott. Az öcsém nagyon jó sportoló, többfelé irányul az érdeklődése, de legjobban a hokit, pontosabban a gyephokit szereti. Gondolja el: az apám húsz ledolgozott év után otthagyta a munkahelyét, befejezett valamilyen gyorstalpaló menedzsertanfolyamot, és ő irányítja a testvérem sportpályafutását. Persze, ez egyelőre nem hoz pénzt, de a csapattal majdnem egész évben mérkőzésekre járnak, melyek után néha csurran-csöppen valamennyi jutalom. Igen ám, de a sok utazás a tanulás rovására megy, és a felvételit is le kellene tenni az egyetemen. A sok utazás, az idegen környezetek, az ismeretlen fiatalok, akikkel az öcsém találkozik ilyenkor, megtették a magukét. Először csak egy kis sör a szobákban, majd vodka, majd egy-két szippantás a marihuánából… (Anyu, kérlek, ne szólj bele, hiszen nem hazudok — inti le a lány a tiltakozni akaró anyját.) Legelőször én vettem észre, hogy az öcsi szed valamit. Megfelelő ellenőrzés nélkül a helyzet sajnos egyre súlyosabb lett. Anya kétségbe volt esve, apa azt mondta, hagyni kell a gyereket, hogy kifújja magát, majd észhez tér, ha idősebb lesz. És lassan apa is drogozni kezdett. De ennél a pontnál én már nem tudtam semmi jelentőset tenni.

Kétségbe voltam esve. Dühös voltam apámra, az öcsémet legszívesebben kiráztam volna a gatyájából, de nem bírok el vele. Anya kétségbe van esve, és ez a félelem több okból is igazolt. Elsősorban a család állandóan pénzhiányban szenved. Apának nincs munkája, és nemcsak a fizetése hiányzik, de a munkaévei sem szaporodnak. Apa sokat handabandázik, hogy majd így lesz, meg ilyen turné előtt állnak, meg olyan versenyre mennek… Közben szemlátomást csúszunk le a lejtőn, és nincs, aki megállítson bennünket. Javasoltam a szüleimnek, hogy kérjünk segítséget, de le akarták harapni a fejemet. Az én csöndes, megalkuvó anyukám egyetlen érve, hogy ha apu megjavul, ő majd mindent tisztába tesz. De azt hiszem, ő is tudja, mégsem akarja bevallani, hogy erre a feltételes tisztába tevésre nem lehet számítani. Nálunk már nem a család egy-egy tagjának van szüksége segítségre, hanem valamennyiünknek. Mert az előállt helyzetet apa még akkor sem tudná rendbe tenni, ha esetleg megjavulna.