Emlékszem, már középiskolás korunkban is ugrattuk egymást azzal, hogy ki honnan származik. Pontosabban: Bánátból vagy Bácskából. A kedvenc kérdésünk az volt, tudják-e, hogyan lettek a bácskaiak. És már meséltük is, hogy a Jóisten a Tisza bánáti partján szorgalmasan gyúrta sárból az embereket, majd a...
Nemrégiben tartották meg Felsőhegyen a VIII. Kárpát-medencei Aratóünnepséget, amely egyben a 49. Zenta községi Aratóverseny is volt. Vagyis jövőre lesz kereken az ötvenedik. Ami most már biztos, de a rendezvény előtt pár nappal erre még senki sem mert volna mérget venni. Aki járt már ezen a nagyszabású eseményen, az láthatta, hogy a település központjában levő parkot általában ellepik a vidám főzőtársaságok, tavalyelőtt például több mint száz csoport rotyogtatott valami finomságot a bográcsában. Az idén, egy nappal a kitűzött dátum előtt, a felsőhegyi helyi közösség tanácsa határozatban tiltotta meg a park használatát. Hogy milyen egyeztetések és viták zajlottak le az utolsó pillanatban, azt csak azok tudhatják, akik ott voltak, az összejövetelre érkező közönség viszont azt észlelte, hogy a park egyik részét, körülbelül a negyedét, valakik elkerítették fehér szalaggal. Vagyis a csapatok csak a kijelölt szegletet használhatták. Utólag pedig gondosan fel is takaríttatták a szervezőkkel. Többen állították, nemcsak a saját szemetüket takarították el, mert a tűzgyújtás helyén már szép számban akadtak szétdobált flakonok és egyéb szemét. Ja, és a művelődési otthon is zárva volt. A dolog esszenciája - hogy a főzésnél maradjunk - az, hogy a felsőhegyi helyi közösség tanácsának az elnöke és a zentai polgármester, vagy mondjam így: a tanács tagjainak zöme és a városvezetés jó része is nemcsak hogy magyar, hanem ugyanahhoz a magyar párthoz is tartozik.
De ha már írásom kezdetén Bánátot és Bácskát emlegettem, ilyen példáért akár át is kelhetünk a Tiszán. A túloldali Csókán ugyanis két megemlékezést tartottak Móra Ferenc születésének 130. évfordulója alkalmából. Ugyanazon a napon, de szerencsére pár órás eltéréssel. Mármint azoknak a szerencséjére, akik mindkét programra kíváncsiak voltak. Az egyiket a Cs. Simon István Baráti Társaság és a Bozóki-Hecskó Károly Dalkör, a másikat a nagy író nevét viselő művelődési egyesület jegyezte. Vagyis ismét a magyarok nem tudtak együtt emlékezni. A kívülálló szemlélő talán nem is azt tartja a legnagyobb gondnak, hogy két műsort rendeztek, inkább azt, hogy még egymás rendezvényét is széles ívben elkerülték.
Végül ide kívánkozik az is, hogy újabban a Hét Nap lett a Magyar Szó legnagyobb ellensége. Az egyik magyar lapnak a másik. Mert most már csak erre tudunk következtetni azokból a folyamatos célozgatásokból, amelyek napilapunk hasábjain a különböző interjúkban, cikkekben megjelennek. Igen, azokra gondolok, amelyekben a Hét Nap újságíróinak a fizetését firtatják, meg azt, hogy a tartományi támogatásból miért fedezhetjük mi a költségeink 65, ők viszont csak a 31 százalékát. Esetleg a tartományi pénzek újrafelosztására vonatkozó kezdeményezésüket is úgy kellene értelmezni, hogy vegyék el a Hét Naptól a dotáció egy részét, és adják oda a Magyar Szónak? Ez lenne a megoldás? Hogy az egyik magyar lap a másik kárára boldoguljon? Ennek örülnénk? Meg annak, hogy kitolunk, gáncsoskodunk, akadékoskodunk egymással, ahol csak tudunk?