— Hát bizony elmúlik az idő, még egy kicsi, és már én is nagyapa leszek — jegyzi meg rezignáltan, beletörődve, hogy az évek rohannak. — Egyetlen gyereke voltam az értelmiségi szüleimnek. Ők dolgoztak, rám egészen kicsi koromban az anyai nagymama vigyázott, később napközibe írattak, de nem voltam egy társasági lény, jobban szerettem egyedül játszani, rajzolni, kirakósozni. Azt hiszem, ezt elsősorban az anyámnak köszönhetem, aki mindig azt mondta, a gyereket nem lehet az utcára csapni, mint a libákat, alkotó játékokat kell a kezébe adni, hogy az agytekervényei fejlődjenek.

Egyébként az anyámnak nemcsak gyermekneveléssel, de sok más egyébbel kapcsolatban is hasonló volt a véleménye. Úgy nőttem fel, hogy ha otthon voltunk, felálltam a vaskerítésünk betontalpazatára, és a zárt kapu mögül néztem irigykedve, ahogy az utcabeli gyerekek rohantak a labda után. Sokan a nagyobbak közül a nyelvüket nyújtogatták rám, kiabálták, hogy ott a majom a ketrecben! Ilyenkor az anyám kiabálva megjelent az udvarseprővel, és elzavarta a kapunk elől a társaságot. Tudja, nem hiányoztak nekem a barátok, de a játékos társaság igen. Ez azonban rajtam kívül senkinek sem volt fontos. Az apám kereskedelmi utazó volt, többet volt úton, mint otthon, így az anyám nevelt. Ahogy nőttem, egyre világosabb lett előttem anyám furcsa álláspontja, de ezt még felnőttkoromban sem mertem neki említeni. Anyagilag jól álltunk, az égvilágon minden játékot megvettek. De nem azt, amelyiket én szerettem volna, hanem amelyik drága volt, és amelyikről anyám úgy ítélte meg, hogy „illik a társadalmi helyzetünkhöz”. És ezekkel a játékokkal persze nem volt szabad játszanom, nehogy bajuk essen. Emlékszem, volt egy barna bőrfocim, melyre nagyon büszke voltam. De amikor rajtakapott az anyám, hogy a kerítésen átdobtam a gyerekeknek az utcára, hogy rúgják, nagyon mérges lett, és úgy büntetett meg, hogy a focilabdát egy krumpliszsákba tette, és a padláson a zsákot odakötözte a gerendához. Mindenem volt, de semmit sem volt szabad engedély nélkül kézbe venni. Minden vasárnap templomba mentünk, amikor iskolába kezdtem járni, mindjárt ministráló lettem, aminek a lényegét, azt hiszem, még ma sem tudom igazából.

Az apám hirtelen és fiatalon meghalt, ezután már kizárólag anya „feladata” voltam. Nem sokkal apa halála után az anyám összeveszett a szüleivel, mert azt mondták, hogy rosszul nevel. És a nagyszülők, akiket nagyon szerettem, úgy haltak meg, hogy még a temetésükre sem mentünk el anyával. Akármilyen idióta körülmények között is, mégis felnőttem. Befejeztem a középiskolát, dolgozni kezdtem, de nem nagyon jártam szórakozni. Anyámat egy gerincsérülés miatt nyugdíjba tették, így más dolga nem volt, mint engem ellenőrizni. Kértem, hogy vegyünk egy kisebb motorkerékpárt, mert messze volt a munkahelyem. Azt mondta, nem ad pénzt arra, hogy közúti balesetben meghaljak. Minden úgy volt, ahogy ő mondta, ami már kezdett az idegeimre menni. Udvarolni kezdtem egy lánynak — aki persze anyámnak nem felelt meg. És amikor úgy határoztunk, hogy megesküdünk, anyám kidobálta a házunkból a holmimat, és az újságban tette közzé, hogy kitagadott. Két felnőtt lányom van, de anyám még nem ismerte meg őket. A feleségem egyik nagynénijének a tanyáján élünk, közel a városhoz. Rokonoktól tudtam meg, hogy az anyám eltartási szerződést kötött egy házaspárral, és mindenkinek azt meséli, hogy ez talán majd meghozza az eszemet! A családom rábeszélésére mintegy tizenöt év után elmentem anyámhoz, hogy megtárgyaljuk, a családi házból legalább valamennyi apai rész járna. A látogatás csúfosan végződött. Szégyellem kimondani, de sírva mentem haza. Nem a ház miatt. De az eset után leltárba vettem az életemet, és az eredmény lesújtó — nem csak az anyagiak miatt. Végérvényesen kiderült számomra, hogy nekem igazából sosem volt olyan anyám, aki simogatni is tudott, nem csak pofozni. Megfordult a fejemben, hogy most én adok fel egy újságban apróhirdetést, hogy lemondok a szülőanyámról. De meggondoltam magam. Nem azért, mert jobbat érdemel, hanem azért, mert nem visz rá a lélek egy ilyen ocsmány tettre. A szomszédok azt mondják, napokig senki sem nyit anyámra ajtót. Az eltartó házaspár nem akar hozzáköltözni, amíg még a saját lábán jár. Anyám közben mozgássérült lett, nem tud járni. Azt mondják, kinyitja az utcai ablakot, és ismerős járókelőket kér meg, hogy vegyenek neki kenyeret a péknél. A fiatalabb lányom lágyabb szívű, ő javasolta, hogy hetente elmegy hozzá, és bevásárol neki. De nem engedem. Nagyon jól tudom, mit éreztem, amikor beszélni akartam vele mint szülővel, és egyszerűen kidobott… Ilyen emlék nem kell a lányomnak a nagymamájáról, akit nem is ismer. Én a szívemben mondok le róla, és ezzel pontot teszek a családunk szomorú történetére.