Lederer Magda (balról) a húgával a Buick előtt

Néhány héttel ezelőtti számunkban kolléganőm, Tóth Lívia a Korhecz család történetéről írva felhívta az olvasók figyelmét arra, hogy készül Csóka monográfiája, s ha emlékezik még valaki a régi szép időkre, mondja el, mit tud. A földbirtokos Ledererékről pl., akiknek az idejében úgy virágzott a bánáti falu gazdasága, mint előtte és utána sohasem. Mintagazdaság volt a régi Jugoszláviában a több majorságból álló birtokuk, állattenyésztéssel, földműveléssel, szőlészettel-borászattal foglalkoztak, a legkorszerűbb módszereket, gépeket alkalmazva, Korheczékkal közös vállalkozásként életre hívták a híres-neves szalámigyárat, ménesük nemes paripáira maga a király tartott igényt, Hollandia és Anglia pedig a több láncon termesztett virágmagvaikra - az idősebbek még emlékeznek rá, hogy esténként virágillatban úszott az egész falu. S nem hagyható szó nélkül az sem, hogy olyan családias viszonyokat teremtettek a birtokon, olyan segítőkészséget, odaadást tanúsítottak az alkalmazottaik iránt, hogy az páratlan példája a szociális gondoskodásnak.
Mit ád Isten, a felhívás megjelenése után jelentkezett kedves szabadkai szomszédom, Horváth István (1939), hogy ő és a nővére, özv. Némediné Horváth Margit (1932), a Szabadkán közismert főiskolai tanár, kiváló versmondó Némedi Imre édesanyja, ott voltak gyerekek Csókán, amikor javában virágzott a Lederer-birtok és a falu. Az édesapjuk, a szabadkai születésű id. Horváth István (1894-1957) urasági sofőrként dolgozott a kastélyban 1930-tól 1944 végéig, amikor a család külföldre távozott. Kettejük visszaemlékezése és az általuk megőrzött korabeli fotók alapján állt össze az alábbi kis helytörténeti adalék.
Margitka elérzékenyülve mondja: - Tudja, milyen élet volt ott?! Az édesanyám mindig így sóhajtozott: ha hatszor születnék, se lenne olyan életem, mint akkor! Az a 14 év, amíg Csókán éltünk, olyannak tűnik, mint a mese. Azóta sok-sok év eltelt, de még ma is úgy érzem, hogy az volt az igazi otthonom. Apám jó nevű gépkocsiszerelőként, üzemvezetőként előbb Szabadkán, majd Pesten, Csepelen dolgozott, de amikor hírül vette, hogy Ledererék sofőrt keresnek, egy percig sem tétovázott, tüstént jelentkezett. Szerencséjére őt választották. A kastély közvetlen közelében kaptunk egy nagy, háromszobás, gangos, berendezett házat, olyan volt, mint a patyolat, nagy kert tartozott hozzá, bérmentve laktuk, csakúgy, mint más házakat a birtok más alkalmazottjai, s a fűtésért, világításért sem kellett fizetnünk. Ha elfogyott a tüzelőnk, az édesanyám csak odaszólt Ledererék fűtésfelelősének, Andris bácsinak, az meg így: ,,Feküdjön csak le nyugodtan, Horváthné, délután a gyerekekkel, mire fölébrednek, tele lesz a kamra.' Az anyámnak volt házvezetőnője, takarítónője, mosónője, sőt kertésze is...
István hozzáteszi, hogy amikor maga is gépkocsi-szerelőként meg -vezetőként dolgozott Szabadkán, az idősebb mesterek, akik még emlékeztek az édesapjára, gyakran emlegették, hogy ,,apádnak akkora fizetése volt a Ledereréknél, mint egy miniszternek. (5000 dinár, egy kiló hús meg másfél dinárt ért abban az időben.) Úgy is öltözött, mint egy miniszter, mintha skatulyából húzták volna ki, az öt öltözet szolgálati ruhájához tiszta fehér ing, nyakkendő, kesztyű meg zsinóros, siltes sapka dukált, ezeket a kellékeket minden este kikészítette az ágya melletti székre a felesége. Reggel fél hétkor kopogott az ablakon a borbély, megborotválta, s máris indult a kastélyba, ahonnan fehér, apróköves út vezetett a garázsig, ott pedig olyan rend és tisztaság fogadta, mint a patikában. Többnyire a fiatal nagyságos úrral, Lederer Györggyel indultak útnak, a Zágrábban vásárolt kiváló nyolchengeres Buickkal, amelyik már akkor 120-assal röpülhetett, hol Belgrádba, hol Borba - mert ott is voltak a családnak részvényei -, hol külföldre, s noha nem ugyanabban a hotelban szálltak meg ők ketten, mindig mondta a nagyságos úr, hogy ,,István, nehogy a legolcsóbb szállást válassza!”, s ő állta valamennyi számláját. Barátságos, közvetlen, nagylelkű természetű ember volt Lederer György, megbecsülte az alkalmazottait. å maga a családjával nagyon egyszerűen élt, mindenki úgy emlékezik rá, hogy általában fekete nadrágot és zöld zakót viselt, fényűzésnek nyoma sem volt a család öltözködésében, de a kastélyban és az életstílusukban sem. Margitka emlékszik rá, hogy amikor az öccse megszületett, s a szabadkai kórházból vitték haza, leszállva a vonatról észrevették, hogy az uraság is ugyanazzal a szerelvénnyel utazott. Hirtelen nagy zivatar támadt, s mivel őt már várta a fiákerje, egy pillanatig sem habozott: felültette rá a családot az újszülöttel, maga pedig gyalog indult a kastély felé a zuhogó esőben. Semmiség, ez a dolgok rendje - mondta a hálálkodó családnak.
Azt is mindenki tudta a faluban, hogy a béresek a munkából hazafelé tartva gyakran befordulnak a magtárba, hogy megtöltsék a tarisznyájukat gabonával, takarmánnyal. Amikor ezt valaki besúgta a családnak, egy kézlegyintéssel elintézték: jut is, marad is, ettől még nem fogunk tönkremenni... A ,,fiatal nagyságos asszony”-t, a szépséges Magdolnát, a főispán lányát, Budapesten ismerte meg Lederer György az agrártudományi egyetem hallgatójaként. Két gyerekük született, Gyuri és Magdus, s velük élt a kastélyban még György édesapja, Lederer Artúr, és a zsidó származása ellenére az egész családdal együtt vasárnaponként a katolikus misét látogató édesanyja, a birtok tulajdonosa, akinek az volt a ,,hobbija”, hogy jótékonykodott. Megtudakolta, kik szorulnak segítségre, s délutánonként, amikor a férje elszenderült, ő azzal a kifogással, hogy fáj a feje, levegőznie kell, előállíttatta Horváth úrral a kocsit. Telepakolták élelemmel, miegymással, és vitték a szegényekhez. Csitt, senkinek egy szót se! - mondogatta az idős nagyságos asszony, de hát az egész falu, sőt a férje is tudta, mit cselekszik. Nem is volt olyan szempár Csókán, amelyik ne könnyezett volna a temetésén! Gondoskodó szeretetét továbbörökítette a menyére. Azt beszélik, talán senki sem volt a munkásaik között, aki nem gyűjtött volna össze némi vagyonkát náluk. (Id. Horváth István pl. egy év alatt felépíttethette annak idején ezt a szép tágas, családi házat a szabadkai Kertvárosban, ahol a gyerekei most laknak, s vehetett hozzá egy jó nagy darab szőlőt is.) Karácsony táján szintén minden családot meglátogatott a fiatal nagyságos asszony, s az iskolában fölállított plafonig érő karácsonyfa alá helyezte a névre szóló ajándékokat, kinek mire volt legjobban szüksége. Teadélutánokra járt Horváthékhoz meg másokhoz, jókat beszélgetett, mindenkit meghallgatott, s ha kértek, adott.
- Ha a kastély képét meglátom - mondja Horváth Pista édesanyjuk fényképalbumát lapozgatva -, rögtön könnybe lábad a szemem!
- A gyönyörű parkba vittük az öcsémet gyógyulni, amikor szamárköhögése volt, és az orvos levegőkúrát írt föl neki... - toldja meg az emlékeket Margitka.
- Mellette haladt el a 16 kilométeres lórévasút. Hatalmas muraközi ló húzta a csilleszerű vagonokat, amelyekkel a gabonát szállították a darálóba, onnan meg vissza a majorságokba a takarmányt. Mi, gyerekek titokban nemegyszer fölkapaszkodtunk rá, s döcögtünk oda-vissza... - emlékezik Pista. - Sokszor megvártam apámat a kastély kapujában, ott beültetett az autóba, s elvitt a garázsig, ahol még egy autó állt, egy Kreizler, és találkozhattam a két gyönyörű, hófehér lipicai lóval is, amelyeket a fiákerbe fogtak. Egy ilyen lovon ülve volt lefestve a kastély úrnője is, a kép ott függött a kastély falán... Gyakran megfordultam Korheczék húsboltjában, ahol egyszer olyan hosszú kolbászt nyomtak a markomba, hogy az egyik végét én rágtam, a másikat meg a kutyám, Csöpi. Az emberek körülálltak, s nevettek... A disznónkat pedig, ha meghizlaltuk, csak beküldtük a gyárba, és szalámiként, füstölt sonkaként láttuk viszont.
- Nekünk, lányoknak meg az volt a legkedvesebb szórakozásunk, hogy amikor meguntuk a hunyócskát, fölmásztunk a templomtoronyba - könnyen megtehettük, mert a barátnőnk apja volt a harangozó -, és onnan bámultuk a hatalmas virágmezőket, amelyek nem a Tiszára, hanem a bánáti részre néztek, és késő délután illatoztak a legszebben - veszi át a szót a nővére.
A Tisza felőli földek voltak a legrosszabbak, mondják, de ezeket is megművelték, hatalmas gőzgép húzta az ekéket. Horváthék hetente fürödni jártak a kastélyba, fürdőszobák, kádak álltak ott a személyzet rendelkezésére, meg a konyhára is bejáratosak voltak, nagyszerű szakács - aki előzőleg a királynál szolgált - készítette a különféle ínycsiklandó étkeket, meg aztán: aki akart, az kapott fiákert, hogy átruccanjon Zentára bevásárolni...
Előkerül egy régi osztálykép: Margitkáék több mint hatvanan vesznek körül egy tanítót, vitték-hozták magukkal naponta a kisszéket az iskolába, azon ültek, aztán következik egy bérmálkozási kép, Jung József atyával, aki 93 eves korában távozott az élők sorából... Itt a főutca is, ahol a tágas kocsma állott, amelynek tulajdonosa mindig pörölt a gyerekekkel, ha ott bújócskáztak, kiáltoztak előttük, s a kis színpadán rendszeresek voltak a vendégszereplések, az emeletén pedig a filmvetítések... S itt egy, a családról akkor készült fotó, amikor a németek bevonultak Bánátba, s Horváthék számára megszűnt a jó világ. 44 végén összepakoltak, és elhagyva Csókát, visszatértek Szabadkára. Lederer György riportalanyaim szerint úgy gondolta, hogy ő senkinek nem ártott, marad hát. Amikor aztán bejöttek az oroszok meg a partizánok, egy május elseji felvonulás alkalmával, amikor maga is ott menetelt a sorban, valaki a tömegben elkiáltotta magát: ,,Dole Lederer!” Fogta magát, szó nélkül kiállt a sorból, s röviddel utána kivándorolt a családjával Afrikába. Odafelé tartva eljött az egész família Szabadkára, hogy elbúcsúzzon Horváthéktól. A fiuk, Gyuri Angliában maradt, őt csak a tudomány érdekelte, szép karriert futott be, híres egyetemi tanár lett, a lányuk, Magdi pedig férjhez ment egy ültetvénytulajdonoshoz, s hat gyermeknek adott életet. Édesapja Afrikában hobbi szinten foglalkozott növénynemesítéssel. Előbb ő halt meg, majd az édesanyját temette el Magdi, a nagyszülők pedig ott pihenik örök álmukat Csókán, kedves templomuk lábainál.