Ám nem könnyű huszonkét alkalommal tökéletes beszédet mondani. Orbán Viktor sok helyen sokféleképpen megértette már magát. Nem is csak magyarul. Gondolkodásának talppontjait mindig kifejtette, ha kellett. Ám az idén az évértékelőben „túl sokat markolt”, és ezért az némileg gyengébbre sikerült, csak néhány pontján volt hagyományosan sziporkázó. Bizonyára lesznek még ennél jobb beszédei is.

In medias res

Orbán Viktor 2020. február 16-án szépítgetések nélkül 2020 egyik fő kérdését vette elő, Trianont. Józan, tárgyilagos mérlegelés alapján mondta el, mit gondol róla. Ebben egyetlen magyar és egyetlen szomszéd nemzet sem találhat hibát. Még abban sem lehet hibát találni, hogy magyar szempontból „békediktátumnak” nevezte. Talán, de ez az egész beszédre vonatkozik, a nemzet és az ország fogalmak pontosabb használatára figyelhetett volna oda. Noha más pozícióból beszélt ő és más pozícióból hallgattuk mi.

A trianoni katasztrófát mindössze öt perc alatt abszolválta, látszott, hogy a kérdés minden szegmensét jól ismeri, helyén tudja kezelni. Azt is tudja, hogyan kezdődött el, hogyan alakult a nemzet kilábalása, és arra is van terve, hogyan folytatódhat a közös építkezés. Ezt jó tudni, de még jobb lesz megvalósítani.

A tízéves kormányzási évforduló és a nemzeti önbecsülés

Már a Trianonnal foglalkozó részben is elhangzottak közhelyek, de a nemzeti kormányzással kapcsolatos tíz évről szólva még több volt belőlük, ráadásul egyeseket ő maga meg is ismételt. Emellett a miniszterelnök beszédének sokszori ismétlése a köztévén sem volt szerencsés.

Ebben a részben sok volt a felsorolás, „leült a beszéd”. Viszont rendkívül lényeges volt kiemelni a nemzeti önbecsülés fontosságát. A miniszterelnök a beszéd későbbi, gazdasággal kapcsolatos részében viszont túl sok statisztikát olvasott fel, ezzel lefojtotta saját szónoki tehetségét. A statisztika világából persze időnként kilépett, focira, székelyekre, főzésre utalt. Mégis az lett volna a legfontosabb, hogy a megemlített három keresztényi elv erősebb hangsúlyt kapjon, hiszen ez a lényege a magyar rendszernek (tudni, mi a jó és mi a rossz, hogy mindannyian Isten képére és hasonlatosságára, azaz egyenlőnek teremtődtünk, és hogy úgy cselekedjünk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk cselekedjenek). Persze fontos a nemzeti konzultáció, a gazdasági növekedés meg a magyar kisebbségekkel való összekapcsolódás, a cigány lakosság beilleszkedése a magyarságba, a migráció megfékezése, de ezeket az eredményeket már annyiszor elmondták a köztévében, hogy már nem nagyon van hatásuk. Sőt, a miniszterelnök máskor elmondott beszédeiből is idézett (melyeket az M1 szintén sokszor, szerintem túl sokszor adott le, hiszen az M1 mindent túl sokszor ad le). Brüsszellel, az ottani elmebajokkal, Soros Györggyel (Gyöngyöspatával együtt) és az IMF-fel, a volt kormánnyal foglalkozni kellett, de ezt túl hosszan tette, noha érdekes momentum volt Horn Gyula dicsérete. Egészében véve a miniszterelnök túl sokat foglalkozott az elmúlt száz és az elmúlt tíz évvel, holott abból csak a legfontosabb, valóban „ütős” sikereket kellett volna kiemelni, és mégis 2019-re koncentrálni. Viszont ebben az esetben szólni kellett volna a felemás önkormányzati választásokról, túl rövid volt az, ahogy 2019-et elintézte: az a jó, hogy vége van. Az ellenzék választási kevergetéseinek sikerével a kétségtelenül gazdasági és egzakt módon számszerűsíthető sikereket kell szembeállítani, de meg kell találni a módját. És bízni kell abban, hogy van, aki megérti.

Összességében túl sok volt a felsorolás, pedig a kormányfő erőssége a szabadabb beszédstílus. Csúcspont lehetett volna, amikor a pedagógusokat, munkásokat, mérnököket, tudósokat, katonákat dicséri, akiket tovább kellett volna ünnepeltetni (Trump elnök beszédeinek nagy része erre épül, persze nem kell azt Magyarországon ugyanúgy alkalmazni, ahogy ott teszik, de a jelenlevők büszkék lesznek Trump szavai után).

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Kínos csend (1.)

Két témát illetően a miniszterelnök az elmúlt időszakban, így az évértékelőben is, hallgatott. Az egyik külpolitikai. A téma kerülése érthető, Orbán Viktor ugyanis Romániáról nem beszélt. Nem említette egyik felsorolásában sem. Nem tudni ugyanis, hányadán állunk vele, és ilyenkor érdemesebb hallgatni. Romániával kapcsolatban az a tragikus, hogy hallgatni kell, hiszen Románia az USA feltétel nélküli partnere a térségben, de akármilyen kormány és államfő van/volt hatalmon, a „magyarkérdést” mindig előhúzta. Egy ilyen helyzetben a miniszterelnök helyesen cselekedett, egyszerűen mellőzte azt, amit mellőzni kell.

Kínos csend (2.)

Orbán Viktor beszédéből és a kormány családpolitikájából az elejétől kezdve kimaradt egy „elem”. A férfi, a férj, az apa. A 2012-ben elhunyt Kopp Mária a magyar pszichológia egyik legnagyobb alakja volt, a családokról kutatott a Semmelweis Egyetemen. Sok eredményét be is építették a most megvalósuló modellbe, de a kezdetek óta hallgatnak a férfiak szerepéről, márpedig családapa nélkül nincs család. Azt hiszem, hogy a felelős apák bevonása a programba fordulatot hozhat, ez lehetne a Rubicon átlépése.

Magyarországon is férfiak milliói dolgoznak derekasan, és erre oda kell figyelni. Annál is inkább, mivel Kopp Mária kutatásaiból az derült ki, hogy a magyarországi férfiak túlhajszoltak, túl korán halnak meg, túl sokan folytatnak önpusztító életmódot. Ezzel szemben a megszületendő gyerekek után kapható támogatásból csak az anyák részesülnek, holott az épülő nemzethez a „példás férfi” minta is szükséges. Okos, jól kitalált programokkal sok munkaerőpiaci gondot is meg lehetne oldani, ha a megszületett gyerekkel, amikor már az anya képes dolgozni, néhány hónapig a férfi maradna otthon. Egyrészt megtanulná, hogy a gyerekkel törődni is munka, másrészt bensőségesebb viszony alakulhatna ki az apa és a gyereke között. Csodálom, azaz fejcsóválva csodálkozom, hogy erről még nem gondolkodott el a kormányzat. Ugyancsak a nők munkaerőpiaci helyzetét javítaná, ha táppénzre is egyszer az anya, máskor az apa menne. A családtámogatás nem kellene hogy egyenlő legyen a családban élő nők támogatásával, a családban élő felelős férfiakat is támogatni kellene.

Mindenesetre az eddigi módszerek jelentősen javítottak a statisztikákon, a készülő tervek további javulásokat hozhatnának, de amíg a családapa nincs megbecsülve, addig nem tekinthetjük egésznek a család támogatását. Egyszóval van hova fejlődni.

Az ellenzék

Beszédének végén Orbán Viktor tökéletesen írta le Európa gondjait (növekedés, munkanélküliség, az innováció hiánya és a honvédelem bajai). Az ellenzékről kevesebbet beszélt, hiszen nem választási évben járunk. Viszont kedvenc „politikai filozófusát”, Muhammad Alit idézte, aki szerint lebegni kell, mint a pillangó, és szúrni, mint a méhecske. Azt hiszem, jó taktika volt ezt a kérdést élesen és röviden kezelni. Egyszerű hallgatóként azonban már jó volna tudni, hogy megvan-e a Gyurcsány-féle magyarországi boszorkánykonyha elleni képlet. Erről persze semmit sem hallottunk, de lehet, hogy ennek nincs még itt az ideje.

Úgy láttam, hogy a miniszterelnök a klíma és a környezet kérdését jól beleszőtte a beszédébe, és egyúttal Áder János államfőt is kiemelte. A klíma és a demográfia, azt hiszem, slágertéma lesz. Viszont a gazdasági állapot bemutatása nem oldható meg statisztikák ismertetésével, ezekből csak annyi kell, amennyi okvetlenül szükséges. Különben sem lebegni, sem szúrni nem lehet. Ellenben úgy látom, hogy a hívószavak már nagyjából megvannak: jólétben, anyagi biztonságban, gyarapodva élni. Ez hiányzik a magyarságnak már évszázadok óta. De még ennél is fontosabb, amit a miniszterelnök a Trianont lezáró részben mondott: „Élünk, és Magyarország még mindig megvan.”