,,A zongorát határozottan, precízen, mondhatnánk úgy is, tárgyilagosan szólaltatta meg' - olvastuk Pándi Oszkár Vajdasági zenészportrék - Krombholz Károly című nagyobb lélegzetű írásában - A művész száz évvel ezelőtt született Budapesten, de Szabadkán töltötte gyermekéveit - Bécsben fejezte be a tanulmányait, hazatérve Szabadkára azonban nem jutott álláshoz, ezért magánórákat adott - A pedagógusi munka mellett sokat hangversenyezett, hívták mindenfelé, Belgrádba is - Saját műveit ő maga tolmácsolta, ismertté, népszerűvé mégis zongoraművészként vált
Hogy milyen mértékben tudott/akart a vajdasági művésznemzedék lépést tartani a világszínvonallal, nem tudhatjuk, erről még nem olvastunk elemzést, beszámolót. Köztudomású azonban, hogy a társadalmi közgondolkodás a nagyvilágban, leginkább pedig Európában, nem fordult el attól a klasszikus ideáltól, szellemi szférától, amelyben a muzsikának kezdettől fogva helye volt: a muzsika hangját nem engedte elfojtani sem Lányi Ernő, sem pedig Arnold György, de a többiek sem, akikről ritkábban emlékezünk meg. A muzsika szót itt, Szabadkán is sokáig csupa nagybetűvel írták, 1868-ban zenedénk is volt. Szabadkán már a XVIII. században is észlelhető volt némi mozgolódás, a város gazdagodó zenei életéről megbízható följegyzések vannak. Megemlíthetnénk Frankl István nevét, és Lányi Ernőét. Gaál Gyula 1890-ben bevezette a hatéves zenei oktatást. Sokuk érdemeit méltathatnánk. Szándékomban állt Krombholz Károly munkásságával is megismertetni az olvasókat, ezért utolsó polihisztorunkhoz, Molcer Mátyáshoz fordultam segítségért, útmutatásért, de a tanár úr szemmel láthatóan megcsömörlött életünktől, világunktól, hisz már az utcán sem lehet vele összefutni, sőt - tudtommal - a zongora fedelét is végérvényesen lecsapta.
Viszont nagy-nagy érdeklődéssel olvastam a ,,földim', Pándi Oszkár breviáriumszerű tanulmányát a zongoraművészről, s bár azt hittem, hogy nincs már olyan stílus, nincs már olyan magatartás, amely életben tarthatná a legendákat, most felrikoltottam örömömben: lám-lám, Pándi Oszkár lelkesen adózik a múlt nagyjainak, éppolyan precizitással emlékezik meg a művészről, amilyen precizitással zongorázta a klasszikus darabokat Krombholz Károly - aki valamikor, csaknem száz évvel ezelőtt született Budapesten. De aztán a nehezebb utat választva nem a magyar fővárosban kezdte pályafutását, hanem a sáros-poros Szabadkán. Ahhoz, hogy megkedvelje a muzsikát, a választott hangszert, a zongorát - a szülei segítették, egyre biztatták, s már a zeneiskolában felfedezte a muzsikálás varázsát. Játéka hangszínekben való tobzódásban merült ki. Szabadkán Radó Imréné volt a tanára, a kiváló zongoraművész. Tanulmányainak első éveiben a fiatal tanítvány nem nyújtott még játékával maradandó élményt, nem vitt véghez semmi olyasvalamit, amit akkortájt még nem hallottak a falak, de már célja volt: be akart jutni a bécsi Zeneakadémiára, álmai városában akart tovább tanulni. Elsőre - valószínűleg azért, mert az útlevél megszerzését sok minden akadályozta, anyagiak dolgában sem állott jól a család - nem jutott el még a felvételi vizsgáig sem. Végül édesapjával felutazhatott az osztrák városba, s bár a vizsgáztatók rendkívül szigorúak voltak, rögtön a második évre vették fel, sőt - zeneszerzőszakra is jelölték. Nem mondott Krombholz Károly mást, nem gondolkodott másként az előadott darabokról - művészi igazságokkal nem mert, s nem is akart vitatkozni -, de sokat gyakorolt, sokat tanult, s ebben a zongoratanára, Paul Weingarten hathatósan támogatta. Liszt Ferenc volt a példaképe. Dr. Richard Stöhr a zeneszerzést szerettette meg tanítványával.
Sok-sok tervvel, nagy-nagy ambícióval tért haza Szabadkára, ahol ,,meg akarta váltani a világot', ám hiába lobogtatta a Bécsben szerzett oklevelet, a zenedében azt mondták neki, hogy sajnos nem alkalmazhatják, mert hiszen Budapesten született. A fiatal zongoraművész nem csüggedett, magánórákat adott tehetséges és kevésbé tehetséges diákoknak, s így tartotta fenn magát. Aztán pedig - önbizalmat szerezve - hangversenyeken is megcsillogtathatta tehetségét. A városi színház színpadán is hangversenyezett, majd érkeztek a meghívások a tartomány minden csücskéből, Nagybecskerekről, Újvidékről. Állandó vendége volt a szabadkai Népkörnek, eljutott Zomborba és Eszékre. 1929-ben, amikor a Belgrádi Rádió is megkezdte rendszeres műsoradását, Krombholz Károly próbajátékra jelentkezett. A sikeres felvételi után stúdiókoncerteken játszhatott. Műsorán leggyakrabban Liszt Ferenc és Chopin művei szerepeltek. Ezeket a zongoradarabokat - ahogyan Pándi Oszkár írja - ,,sajátos módon, választékos ízléssel és finom érzékkel szólaltatta meg'.
Zeneszerzéssel is foglalkozott. Saját műveit nem engedte át másoknak. Botrányokról nem számolhatunk be: szerényen dolgozott, túlnyomórészt szépen hangzó, feszülten drámai szituációkra reflektáló darabokból állította össze műsorát, saját szerzeményei pedig rendre nagy sikert arattak.
A második világháború utáni években több önálló hangversenyt adhatott az akkorra már tapasztalt művésznek mondható zongoravirtuóz. Gyakran lépett fel Szegedi Sándorral, a kiváló hegedűművésszel. Krombholz Károly, a komponista a magyar népzene motívumait is beleszőtte szerzeményeibe. Aztán Szabadkáról átkerült a belgrádi Stankoviæ Zenei Szakiskolába, nyugdíjaztatásáig már az újvidéki Isidor Bajiæ Középfokú Zeneiskola zongoratanára volt. Számos kompozíciója maradt az utókorra - Gyermekország, Vázlatkönyv, Tíz szonatina, Vision et Burlesca, Gombosi táncok, Csillagképek stb. -, és az emlékezet, hogy historikus szellemben játszott, komponált és tanított, s ha munkássága nem is mérhető a legeslegnagyobbakéhoz, azért állandóan és fokozatosan építette hírnevét. Mindazt, amit tett - tisztelgésre készteti a muzsika rajongóit...