- fotó: Szilágyi Nándor

Az Újvidéki Egyetem színművészeti szakának végzős hallgatói már túl vannak vizsgaelőadásuk bemutatóján, és immár lassan, de biztosan a jövőre készülnek. Az előadás szerzői - vagyis a négy végzős hallgató: Mácsai Endre, Pámer Csilla, Baráth Attila és Hajdú Tamás - a Kreón, avagy ellenében a szélnek, avagy egy aktív hulla kiáltványa, avagy mindennek az ellenkezője is igaz, vagy fordítva címmel látták el az összeállított darabot.
- Nemrég láthatta a közönség a vizsgaelőadásotok bemutatóját, aminek nemcsak a szereplői voltatok, hanem, ha jól tudom, a szerzői is. Kié az ötlet, hogy saját magatoknak ,,írjatok' egy darabot?
- Az ötlet a tanároké. A negyedik évnek az volt a programja, hogy belekóstoljunk a színházcsinálás más rétegeibe is - kezdi Csilla.
- Még tavaly említették, hogy ilyesmi várható, klasszika, Antigoné, és valami érdekes formában. Aztán jött az ötlet, hogy Kreón legyen a központ, mert ő sínyli meg az Antigoné-történetet, rajta csapódik le az átok. Ennek fényében kezdtünk el olvasgatni, kutatni. Végül a sok elemből, amit az ötlet és az Antigoné alaptörténete adott, ollóztuk össze ezt a drámát - veszi át a szót Attila.
- Bár mi, szereplők készítettük a darabot, mégsem lehet azt mondani, hogy mi vagyunk a szerzői, mivel a szöveg nagy része egy már adott műre épül. Természetesen írtunk mi is hozzá, így a történetünk egy általunk kreált világban az általunk összeválogatott szereplőkkel játszódik - fejezi be Tamás.
- Milyen kategóriába sorolható a darab?
- Egy érdekes műfaji meghatározással láttuk el: ZENÉS TÁNCOS ANTI(K) TRAGÉDIA. Szerintem ez magáért beszél. Szórakoztat is, de mély filozófiai kérdésekkel is foglalkozik - mondja Endre.
- Milyen volt a négy évig tartó munka? Elég összeszokott társaság a tiétek. Ez könnyíti vagy megnehezíti az együttes munkát?
- Visszagondolva ez volt életem legszebb négy éve. Persze előfordult, hogy utáltam, abba akartam hagyni, de nem tettem, mert szerettem. Kaptam három olyan embert, akivel mindenkinél jobban ismerjük egymást, és kaptunk tanárokat, akik majdhogynem már a rokonainkká váltak. Ez könnyíti is a munkát, máskor meg nehezíti. Ha valaki tökéletesen ismeri a vele dolgozó embereket, együtt lakik, együtt eszik, együtt lélegzik, együtt dolgozik velük, akkor fennáll a veszélye annak, hogy besokall. Előfordult a négy év alatt konfliktus, de azt mondhatom, hogy ez csak jobban összekovácsolt minket - meséli Endre.
Tamás szerint jó volt ez a négy év, de nem csinálná végig még egyszer.
- Az akadémián eltöltött évek alatt mi szinte minden élethelyzetet közösen élünk és oldunk meg, s ez alkalmat ad arra, hogy minden aspektusból megismerjük egymást. Ez azt eredményezi, hogy már a gesztusokból, hangsúlyokból, tekintetekből értjük egymás lelkiállapotát, szándékát, és ez nagyban előrelendíti a közös munkát. Nem beszélve arról, hogy közös cél felé törekszünk, ami megint csak új erőt ad az esetleges mélypontokban.
- Sokat tanultunk egymásról, magunkról, rendesen összeszoktunk, és úgy gondolom, hogy jó csapatot alkotunk. Egyértelműen megkönnyíti a munkánkat, mert már annyira ismerjük egymást, hogy tudjuk, ki mire és hogyan fog reagálni. És ezáltal szabadon kezeljük egymást mint kollégát - mondja Attila, és hozzáteszi, hogy visszagondolva rövid volt az eltelt négy év.
Csilla szerint pedig hihetetlenül szélsőséges:
- Volt itt minden, amit el lehet képzelni a határtalan boldogságtól kezdve a veszekedésen át a mély depresszióig, akárcsak egy szenvedélyes kapcsolatban.
- Mért épp a színészetet választottátok?
- Ötödikes voltam, mikor egy barátommal találkát beszéltünk meg a színházban, próbája volt a diákszínpadon. A próba még tartott, mikor odaértem. Egy csomó gyereket láttam játszani. Leültem, és vártam. A csoportvezető kérdésére, hogy kit várok, mondtam, Ádámot, mire ő: Ádám ma nem jött, de ha van kedvem, játsszak én is velük. Természetesen fölmentem, és mikor véget ért a próba, megkérdeztem, hogy jöhetek-e máskor is. Akkor döntöttem el, hogy színész leszek. Az akadémián kétévente nyílik magyar osztály, s én szerencsés voltam, nem kellett egy évet várnom. Megpróbáltam, és felvettek - emlékezik vissza Tamás.
- Nem tudom, miért épp a színészet. Mert máshol egyelőre nem igazán tudom elképzelni magam, próbáltam, de nem ment. Szeretem ezt csinálni, még ha néha úgy érzem, hogy nem bírom már tovább, akkor is. Minden ment magától: elkerültem a Zentai Színtársulatba, és végül felvételiztem az újvidéki akadémiára - folytatja Csilla.
Endre középiskolásként került a színház világába:
- Vukosavljev Iván rendezésében játszottam először, amatőrként. Rögtön beleszerettem a színészetbe. Meg sem álltam az akadémiáig. Persze ez az út nem ment olyan simán. Nem volt ugyanis egyértelmű a dolog, rengeteget agyaltam azon, hogy elég jó vagyok-e, hogy mi lesz, ha nem vesznek fel stb. De hogy miért választottam mégis ezt a pályát? Mert szeretem. Mert a színházban otthon vagyok.
Attila esetében ez egy hosszú folyamat volt:
- Az óvodában voltam mesemondó versenyen, később szavalóversenyeken az általános és középiskolában, ötödikes koromban bekerültem a magyarkanizsai művelődési egyesület amatőr színjátszói közé, középiskolában felvételiztem a Színitanodába, majd az akadémiára. De voltaképpen szinte az utolsó pillanatban tudatosult bennem, hogy én igazán a színházat szeretném. Harmadikos gimisként még pszichológus szerettem volna lenni, előtte meg pap. Talán így elsőre ezek elég szélsőséges álmok, de mindhárom adni akar az embereknek, segíteni, vezetni őket.
- Mik a terveitek?
- Annyi biztos, hogy nem akarok messzire menni, vagy legalábbis nem hosszú távon, itt Vajdaságban szeretnék élni és dolgozni. Hogy konkrétabban válaszoljak: ha minden rendben megy, akkor a Szabadkai Népszínház magyar társulatának a tagja leszek - nyilatkozik Attila.
Endrének vannak tervei, lehet, hogy sok is, de egyelőre még semmi sem biztos. Csilla szeptembertől a Szabadkai Népszínházban kezdi az évadot és kóstol bele a színházi létbe, Tamás pedig az Újvidéki Színházban van immár egy éve és három hónapja.