Tudtam ugyan a darab létezéséről, de semmilyen emlék nem fűzött hozzá. A nagy francia szerző az olasz irodalom megosztó személyisége, Gabriele D’Annunzio költő-drámaíró művét fordította le a zene, de inkább az összművészet nyelvére, mivel a darabban a zenekar és az énekkar mellett színészek és pantomimművészek is szerepelnek, s a jelmezek és a díszlet is szerves részei a darabnak. Az előadás előtt a szombathelyi karmester barátom, Rózsa Ferenc egy, a Nyugat folyóiratban 1911-ben megjelent kritikát ajánlotta a figyelmembe. Lengyel Menyhért, a híres író Párizsból küldte a bemutatóról szóló tudósítását, s alaposan leszedte a keresztvizet a premierről. A kritikust elkápráztatta ugyan az első, magasztos rész, viszont ugyancsak untatta az azt követő három óra. Így fogalmaz: „És mindent elvesztett. Mert azontúl három hosszú felvonáson keresztül egyebet sem tett, mint rontotta az első hatását.” Magyarországon a ’60-as években láthatta-hallhatta a közönség, akkor a legendás karmester, Ferencsik János állt a pulpituson. Később Kovács János vette elő a művet, neki köszönhető a jelenlegi bemutató is.

Büki László felvétele

Az AGORA Művelődési és Sportház adott otthont az ünnepi eseménynek. A tágas téren állították fel a méretes színpadot. Az előadók és a közönség létszáma nagyságrendileg megegyezett. A mű időtartama a Lengyel Menyhért által jelzettnek a fele volt, így „emberi” léptéket öltött.

A misztériumjáték öt fejezetre tagolódik: A liliomok udvara, A mágikus szoba, A hamis istenek tanácsa, A megsebzett babér és A paradicsom. A történet párhuzamot von a Megváltó és a Szent szenvedése között, pogány elemek keverednek a keresztény ihletésű történetbe. A színen szerepet kap a Fájdalmas Anya, a gonosz Helytartó, s megjelennek a jeruzsálemi asszonyok bübloszi utódai is. Néha a rendezés a blaszfémia határát súrolja: Szent Sebestyént betakarják Krisztus halotti gyolcsával, a turini lepellel, s a Szentnél is előkerül Veronika kendőjének megfelelője. Sebestyén szerepét Egyed Bea alakította, az énekszólamot Horti Lilla interpretálta.

Nagyszabású előadásnak lehettem tanúja. Az arányokkal viszont volt gondom, a zenei apparátus csak az utolsó részben teljesedik ki, a próza és a pantomim mindvégig vitte a prímet. Ezt azért jegyzem meg, mert a szöveg egykor nagyon modernnek hathatott, mára viszont egy kissé avíttnak, kuszának tűnt.

A Savaria Szimfonikus Zenekart és a Nemzeti Énekkart Kovács János vezényelte összefogottan. A pantomim színt vitt az előadásba, s a kiváló vetített háttér is látványosan, híven szolgálta a játékot. A jelmezek némileg didaktikusak voltak, de ez — a középkor óta meglévő misztériumjáték-hagyomány szerint — természetesen hatott. Összességében minden művész átérezte az előadás különleges voltát, így a szemlélő egyedi, maradandó élménnyel gazdagodott.