A legnagyobb változás a Dombos Festen az idén az volt, hogy a nagyszínpad eltűnt, azaz osztódással szaporodott, és helyébe két kisebb színpad lépett, így most három helyszínen zajlottak a koncertek (a harmadik az Udvar színpad volt), kevesebb szünet volt köztük, így a nagyszínpad valószínűleg nem sok fesztivállátogatónak hiányzott. A zenekarok minden oldalról körbemuzsikálták a löszfalat. Képtelenség lenne minden egyes programról írni, néhány számomra fontos szegmenst azonban kiemelnék. 

Mindennap irodalommal indítottam a sort, hiszen a délután a Domboson immár hagyományosan az íróké, költőké, szerkesztőké, a Dombosi történetek — remix, 2023 több ország íróinak vénáját vezette egy nagy alkarba. Sok magvas gondolat, néhány közülük feljegyezve, a többit ott hagyom a pince udvarában, hogy sűrűsödjön a jövő évig. A négy nap alatt több mint tizenöt beszélgetés, könyvbemutató valósult meg. Tömény, nagyon tömény, mindet szinte képtelenség befogadni, s még nagyobb képtelenség mindet végighallgatni, miközben odalent a Hegyalja utcában már hangolnak a zenészek.

Az egyik legemlékezetesebb a sok beszélgetés közül a Falcsik Mari költővel, műfordítóval folytatott marad, akit Bíró Tímea faggatott, hiszen hihetetlenül őszinte volt, és nagyon gördülékeny. Végig oda kellett figyelnem. Marit nem kell félteni, tud és szeret beszélni, mesélni magáról, irodalomról, zenéről, gyerekkorról, inspirációról. A végén azt mondtam: na, ilyen egy jó beszélgetés, ilyen egy jó kérdező s egy jó beszélőkével megáldott alany. Szerettem, hogy Danyi Zoltánnal Sóti Juli beszélgetett, akit bár ismerünk, ebben a közegben új hangként szólalt meg. Danyi rendhagyó módon s ellenszegülésként azt kérte, hogy az utcán ülhessenek, mi az udvarból hallgattuk. Aaron Blummot sokadjára hallgatom, lassacskán Török Zoli-szakértő leszek, de mindig kiderül egy új részlet, egy kis töredék, melyet még nem mesélt el.

Szombathy Bálint performance-a a Wine Club tetején egy kicsit megtörte a sok beszédet, és szó szerint egy szinttel feljebbre emelte, hiszen a meredek lépcsőket megmászva a Wine Club tetején levő füves területen mutatta be. Egy középen kihúzott kötél két oldaláról dobálta a bakelitlemezeket, ezzel hozva őket versenyhelyzetbe. Egyik oldalon a „národnyákok”, a másik oldalon egy kicsit poposabb szerb zene a régi Jugoszláviából. Az nyert, amelyiknek a közepe a legközelebb került a kötélhez. Végül azért mindhárom dobogós lemezbe belehallgattunk a recsegő-ropogó lemezlejátszón. Lehet, hogy még Kishegyes központjában is hallották.

A szombati irodalmi program elé egy kedves ebédmeghívás is becsúszott, kétszer szedtem a gulyásból, úgy szuszogtam utána, mint egy jóllakott puli a diófa árnyékában. S a legyek is hasonlóképp leptek, hiszen ők is szeretik a Dombos irodalmi programjait.

ContraBayando és Lajkó Félix. Két ismerős név, itteni fenegyerekek. Külön-külön s együtt is játszottak, jól álltak egymásnak. Félixet már nagyon sok zenésszel, formációval hallottam együtt, jól párosítják, vagy ő maga jól válogatja meg a zenekarokat. A ContraBayando egy kicsit balkáni, egy kicsit francia, kávéházas hangulatát pezsdítette tovább Félix játéka.

Palya Beára sokan voltak kíváncsiak, talán ő volt a fellépők között a legismertebb név Lajkó Félix mellett. Lisztes Jenő cimbalmos kísérte le. És hát a Canarro. Egy kis swing, Django Reinhardt világa, magyar és angol dalok, Lila akácok, majd felkérés egy keringőre nem mástól, mint a kishegyesi fiúktól. Sajnos elszégyenlősködtük a dolgot mi, lányok. Mindenesetre óriási kalapemelintés már a felkérésért is.

Nem úsztuk meg eső nélkül ezt a négy napot, Miquèu Montanaro és zenekara (Horváth Dániel és Németh Balázs) csalogatta elő az esőcseppeket, amit a közönség igen sokáig hősiesen tűrt, ám a meleg hátunkra hidegen tapadó póló érzése mindenkit menedékbe űzött. Montanaro Franciaországból költözött Magyarországra, s az évek során a nyelvet is elsajátította, már csak néhány szó elhangzása után jelenik meg feje fölött a kérdőjel. Csapata muzsikája több földrajzi régiót bezár, harmonika/furulyák és fúvósok, hegedű és dob, ez a felállás. És már ahogy rájuk néz az ember, elolvad. Később egy lángos mellett azt is elmesélte, hogyan találkozott egy farkassal az Alpokban tett túrája során.   

A fesztivál estéi ott folytatódtak, ahol délután elkezdődtek, a Dombos Wine Clubban. Először a Tom White and the Mad Circus rockabilly hangulatú világa varázsolt el, majd a Szélműves fúvós, balkáni dallamai, valamint Burján Orsi triója. Megmondom őszintén, nálam a Szélműves a befutó.

Burján Orsi triója volt tehát a szombati nap záróakkordja a Dombos Wine Club színpadán. A csodálatosan finomra szövött hangú Orsinak és zenekarának nem volt könnyű dolga, amikor a pörgő zenére vágyó fesztiválközönség megérkezett a szakadó esőben, talán egy másik időpontban többen figyelik értőn muzsikájukat. Koncertjük után azonban egy előre meg nem hirdetett, félig-meddig spontán örömzenélés kezdődött, DJ TzeTze adta hozzá az alapot, citera, gitár és dob hizlalta a hangot, s eső ide vagy oda, a közönség megtáltosodott, s úgy érezte, régen táncolt már az esőben. Végre táncolt, végre táncoltunk, de azt hiszem, nem eleget.

Táncoltak helyettünk a falon a Flock Project táncosai, s ropogtatta a flamenco ritmusait cipője sarkával Keck Mária.

Az utolsó nap programjának egyik legfényesebb koncertjét szépen lekéstük, hiszen elhúzódott az irodalom, mint Schultz sajtjai, ha megolvadnak, ezért csak a legvégét kaptuk el Csoóri Sándor — Sündi és Isabelle Caussanel koncertjének. Hallgattam volna még.

Aztán jött Barabás Lőrinc, akinek a koncertje számomra feltette a négy napra a koronát, hiszen egészen elképesztően beszippantott az, amit és ahogyan játszott (már megint). Azt lehet rá mondani, amit egy újfajta edzésmód kapcsán is szokás: olyan húrokat pendített meg bennem, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam. Úgy gondolkodtat el, hogy közben az agyam teljesen ki van kapcsolva. Furcsa, nem? Az elektronikát keveri az élő zenével, mindezt looppedállal megtoldva. Sokszor jutottak eszembe filmek. Néhány dal indulásakor a Stranger Things című sorozat főcímzenéje, azaz azok a jó kis ’80-as évek. S ahogy a reflektor fényében a bogarak úgy röpködtek, mint valami pelyhek, egy pillanatban azt éreztem, lehet, hogy éppen most kerültünk az Upside Down világába, mely a sorozatban is jelen van. Aztán amikor egy hosszú szőrű kutya nyugodtan, lassan átsétált a színpad előtt, azt mondtam magamban, akár egy videóklipet is leforgathatnánk itt és most, vagy ha mi nem, Tarkovszkij tuti megtenné.

Itt még mindig virágzik az akác? Máshol már sehol nem látni — fordul felém Petra barátném a legeslegvégén, búcsúzás előtt. Hát persze, hiszen a Hegyalja utca s a löszfal által körülölelt terület mágikus erőkkel bír, ezt mindenki tudja. S különben is, ha nincs akác, hogyan énekelt volna róla a Canarro zenekar? — merengek el, fél lábbal már otthon létezve.

A friss, új, virágos kis bőröndöm ekkor már ismét az autó csomagtartójában, jobban dagad, mint idefelé. Az meg hogyan lehetséges? Talán elpakoltam az élményeket is? Ez lehet az oka.

Ha össze kellene tehát foglalnom, milyen volt az idei Dombos, azt mondanám, hogy most sem okozott csalódást, bár egy picit hiányzott egy fergeteges táncos őrület, a talpam tiszta maradt, és nem volt hétfőn izomlázam sem. Tehát a kevesebb több, de a több is jó. Legyen ez a csattanója ennek a beszámolónak, ti pedig próbáljátok fotóink segítségével átérezni az idei Dombos Fest hangulatát!