Elszakadt szülőfalujától, Péterrévétől, majd az Újvidéki Rádió mikrofonjától, most a müncheni Richard Strauss Konzervatórium növendéke - Ha megszerzi a diplomát, Németországban szeretne maradni, de szívesen lépne fel Szegeden, Budapesten, Berlinben és mindenütt, ahol operaház működik - Otthon az általános iskolában Rózsa Rozália segítette, a művelődési egyesületben Koddé Károly és Király Ernő karolta fel, látta el tanácsokkal, a Szabadkai Zenedében Heródek Éva és Sóti Szobonya Emőke tanítványa volt évekig, kétszer vehetett részt a budapesti Ki mit tud? vetélkedőn
Sokat és lelkesen tapsoltunk neki, mert akkor még a romantika éveiben éltünk. Azt mondták: fénykorok közelednek, s hiába görcsöl az abszurd a színpadon - a közönség újra hallgatja a magyar nótát, az operettdalokat. Szólt a taps Koncz Évikének is - akkor még Évikének becéztük -, és valahányszor a dobogóra lépett, azt vettük észre, hogy mindahányan egy szívvel, lelkesedéssel a teljesség felé közeledünk. Még Nero is tapsra várt - nyilatkozta egyszer a mi péterrévei csalogányunk -, pedig nagyon rossz verseket lantolt az égő város felett, és milyen szépen kérte az ókori komédiás is hallgatóságát: plaudite! (tapsoljatok!). A taps olyan ősrégi dolog, mint az ének, a szavalat, a színészet. Ünnepeltük Koncz Évát, pedig nem dörgölődött cicásan, nem volt ,,nőiesen szenvedélyes'. Azt mondtuk, még rajta van a tojáshéj a hátán. Olyan természetes volt, és olyan természetességgel libbent a színpadra, ahogy a nap feltűnik az égen, és megtegye útját, aztán eltűnjön a horizont mögött. Hitt önmagában - ezt a hitet tőlünk kapta -, s aztán, mint annyian - elrepült. Más akart, több akart lenni...
Szerinte egy még rövid, nagyon rövid élettörténetet háromféleképpen lehet elmondani vagy leírni: ahogy az ember ,,visszaemlékezik', ahogy ,,lehetett volna' és ahogy valóban ,,volt'. Hát hogy is volt, mi is történt Évával a múltban?
Koncz Éva Németországban, Dachau városában látta meg a napvilágot. Édesapja a jobb élet reményében helyezkedett ott el vendégmunkásként, majd feleségét is magával vitte. Évát azonban a szülőfaluban, Péterrévén akarták szülei iskolába íratni, ezért az édesanya meg a lánya visszatért a Vajdaságba. Éva éppúgy élt, akár a legtöbb gyermek, mi több, álmokat is szövögetett, életeleme azonban a tanulás volt. Közben valami állandóan arra sarkallta, hogy valahonnan, a lelke mélyéből előcsalogassa az örömöket - saját magának és másoknak. Ezért kezdett el énekelni. Az általános iskolában Rózsa Rozália segítségére számíthatott, a péterrévei művelődési egyesületben pedig az ,,örökös" elnök, Koddé Károly karolta fel az ifjú tehetséget, aki tamburázni is megtanult. S végül ,,színpadra alkalmasnak' találtatott, egyre gyakrabban léphetett fel a rendezvényeken, leginkább nótaesteken. Ellátta jó tanácsokkal Király Ernő is, de a leghasznosabb útmutatásokat Bodor Anikótól kapta, aki többször magához hívatta. Próbálkozásai során Éva egy népdalkórust is összehozott. Rajongott azért, amit csinált. Kötelességtudó volt, ám sohasem türelmetlen és agresszív. Apró lépésekkel akart előbbre jutni. A szabadkai zenedében Heródek Éva és Sóti Szobonya Emőke tanítványa volt évekig, tőlük kiváló képzést kapott. Kétszer vehetett részt a budapesti Ki mit tud? vetélkedőn. Mindkét alkalommal hajszál választotta el attól, hogy bekerüljön a döntőbe, de akkor még tapasztalatlan volt, lámpalázasan lépett a dobogóra, de szégyent azért korántsem vallott. Antal Imre, a népszerű műsorvezető ekkor így vigasztalta: ,,Te vagy itt a legértékesebb gyöngyszem, még sokra viheted, csak ne veszítsd el a kedvedet!'
Először Felsőhegyen lépett fel egy rendezvényen. A ,,tiszteletdíj' egy édességekkel teli hatalmas ajándékkosár volt. Zúgott a taps, és újra meg újra visszahívták. Éva újra meg újra eldalolta a nótacsokrot. Meghívták az Újvidéki Rádió stúdiójába is, ahol Schön Ignác, a prímások prímása húzta a fülébe.
Egy nyilatkozatából:
,,Középiskolai képzésem során Heródek Évától és Sóti Szobonya Emőkétől tanultam meg a legtöbbet, például érzelmi-kifejezési skálán játszani és énekeli. Ők a legbensőbb világomba is bevezettek. A repertoáromba pedig beszivárgott a dal, a bel canto. Mert minek is tagadjam, én akkor már búcsút intettem a muskátlis ablakoknak, operaénekesnő akartam lenni. Felléptem sok helyen: a Városi Könyvtárban, a zenedében, a Városháza dísztermében, sőt templomokban, azonkívül meghívtak a VIVE rendezvényre is. Mert azért csak nem tudtam örökre megválni a magyar nótától és népdaltól...'
Szülei aztán beíratták a müncheni Richard Strauss Konzervatóriumba. Új világ, új tanárok, új barátok. Éva játszva tette le az egyébként nehéz felvételi vizsgát (német nyelvből is). Ebben a gyönyörű, hangulatos német városban az emberek rokonszenvesek és barátságosak, nem éreztetik senkivel, ha nem odavaló. Kínaiak, koreaiak görögök, magyarok a diáktársai. Éva kellemesen érzi magát egy igazi úriember, Norbert Orth társaságában, akinek az óráit még ma is látogatja, bár a tanár úr már régen nyugdíjba vonult. Jennifer Trost tanárnő is megbízható úton vezeti a tanítványát. Kedvencünknek fellépési lehetőségei is vannak. München római katolikus templomában a magyaroknak énekel, de fellépett a filharmonikusokkal, szólót dalol. Nagy sikert aratott a Black Box Teremben. Műsorán leginkább Gounod, Mozart, Liszt, Grieg és mások dalai szerepelnek, kedveli az olasz operaszerzőket. Éva lírai szoprán, tehát hatalmas repertoár vár rá, ha majd egyszer elszerződik egy operaházba. Ott akar érvényesülni Németországban, de szívesen lépne fel Szegeden és Budapesten, meg mindenütt, ahol operaház működik. Kudarcban még nem volt része, és reméljük: soha nem is lesz...