— Az Ember című alkotásom jut először eszembe. Ez egy 320 x 400 cm-es kép, 1967-ben fejeztem be, ki lett állítva a Csurgói Ifjúsági Művésztelep tárlatán. Utána Torok Sándor — aki egy kicsit vezérünk is volt — kiderítette, hogy Belgrádban van egy fiatal tehetségeket támogató szervezet, és hatan úgy döntöttünk, hogy festményt ajándékozunk neki. Erről csak egy kis újságcikk jelent meg a Borba című lapban, visszajelzést nem kaptunk. Ez volt az első nagyobb méretű képem, melyet ajándékként adtam — kezdi Török István egy félig vidám, félig szomorkás mosollyal.

Ugrunk egy aprót a ’70-es évek elejére, amikor Török a Subotica Film Mozivállalatnál dolgozott, s az egyik mozigépész kért tőle képeket.

— A mozigépész az ipartestületben törzsvendég volt, kiötlötte, hogy a pult fölé fessek öt, kisiparos szakmát bemutató jelenetet. Így került a falra ács, pék, kőfaragó, hordókészítő és bognár. Néhány éve arra jártam, láttam, hogy éppen felújítanak. Besétáltam, s a képeim nem voltak ott. Az irodában még mindig az ült, aki annak idején, felmentem hozzá, azt mondta, a raktárban vannak, megnézi, s jelentkezik. Ez öt-hat éve volt, lehet, ismét rá kellene kérdeznem. (Nevet.)

A mozivállalatos évek során több nagy méretű kép született. A Jadran Mozi megnyitására például egy triptichon.

— A Jadran Mozit renováltuk, én terveztem az enteriőrt, s elkészült a már említett triptichon, melyen mozival kapcsolatos témák láthatóak. A mozi közönsége, ahogy filmet néz, egy család közelről a moziban, és a filmszalag is mindenütt megjelenik stilizáltan. Amikor a Yu Festnek átadták a mozit, megkérdeztem, hogy hazavihetem-e ezeket a képeket, és rábólintottak, ezért megmenekültek. Nagy képekről van szó, összesen 120 x 730 cm-es. S a váróterembe is került még két 130 x 400 cm-es festmény, az egyiken a tánc jelenik meg, a másik filmszínészek arcát ábrázolta. Emellett a mozivállalat igazgatójának szobájában is lógott egy óriási képem. Ezt szerettem volna visszaszerezni, amikor eladták a Zvezda mozit, de senki nem tudott róla semmit.

Egy másik mozi is szóba kerül, ez pedig a Lifka Művészmozi, ahová Török szintén festett egy képet. Ez nem a mozihoz kötődött, egy elhagyatott tanyát ábrázol a búzamező közepén. Idealizált búzamező, horizonttal, pitypanggal. A Lifkából mennie kellett, így a Népkör Magyar Művelődési Központnak ajándékozta.

— Másfél év után kaptam egy hívást, hogy a képet sajnos nem tudják feltenni egy bizonyos teremben a falra, mert ott van egy kémény kiugró része, ezért sehova nem fér be, és beleegyeznék-e, hogy 60 centit levágjanak belőle. (Nevet.) Én azt mondtam, vágják, nem érdekel. Aztán egy képzőművészet-kedvelő barátom, amikor ezt elmeséltem neki, azt mondta, ne legyek hülye, adjam inkább neki, s elintézi, hogy egy megfelelő intézetbe kerüljön. Most a kép a Kolevkában van, és nem hiányzik belőle egy centi sem.

A moziból a Szabadkai Belügyi Titkárságra ugrunk, ahová rendelésre készített az előadóterembe egy képet. Palics látképe van rajta, a Lujza Villa, a női strand, a Bagolyvár. Nem kicsi alkotás, 2,5 x 4 méteres. Irodaház falára is került nagy kép, hálából megfestve.

Országot váltunk a történetek sorozatában, következik Szeged, azon belül is a JATE Klub, ahol a festőnek önálló kiállítása volt, elvitte a Magyar népballadák sorozatát, s a képek mellett vajdasági művészek tartottak egy balladaestet.

— A haverok azt mondták, hogy átjárhatnék Szegedre, kapnék szállást, és délelőtt tudnék festeni. Így ment ez néhány évig, átjártam, s a rektorhelyettesnek festettem egy 1 x 2 m-es alkotást, mely szintén tanyavilágot ábrázolt, meg egy másik képet a gazdasági igazgató részére. Sokat aludtam az újszegedi diákszállóban, a bejárat jobb felén ott található egy nagyobb méretű képem, ha jól tudom, még ma is.

Az Ifjúsági és Pionírotthonnak, azaz a mostani Mladostnak, ahol Török egy műtermet használhatott, hálából festett egy 4 x 3 méteres képet.

— A Mladostba ezután beköltözött a Kosztolányi Dezső Színház, természetesen átalakítások történtek, egy kicsit felújították a teret, a festmény a pincelejáratba került. Megkérdeztem az igazgatót, hogy ki lehetne-e tenni a folklórterembe, mire kiderült, hogy oda nem fér, mert az tele van kábelekkel, stb. Én nem szerettem volna, ha egy pincelejáratban megy tönkre, s mivel préselt bútorlemezre készült, egy picit kipofoztam, s a munkásokat megkértem, tegyék ki a külső falra, ott legalább látják, az sem baj, ha az idő lassan tönkreteszi, de mégis falon van.

És tönkrement? — voltam kíváncsi a történet végére, mely szerencsére happy end volt, hiszen Török éppen a Szabadkai Műszaki Szakfőiskola igazgatójának a feleségét festette, s amikor kész lett a portré, azt mondták, a fenti kép nem maradhat kint, a főiskola éppen 50. évfordulóját ünnepli, megkérdezték, nem ajándékozná-e oda az intézménynek. Természetesen rábólintott, így a kép egy számítógépes kabinetbe került.

— Nem sokkal ezután otthon, a padlástérben rakosgattam a képeimet, melyekből annyi van, hogy csak egy szék fér el köztük. Ültem rajta, megbillent, és majdnem beestem a képek közé. Akkor és ott eldöntöttem, hogy ennek véget kell vetni, így környékbeli magyar iskoláknak ajándékoztam tíz-tíz nagyobb méretű képet. Királyhalom, Nosza, Ludas, Hajdújárás is kapott képet.

Török sokat járt magyarországi alkotótáborokba, s mint meséli, a Nagykörű nevű kis falu kapott először tőle egy nagyobb képet ajándékba, mert jó barátság alakult ki köztük. Ez egy 300 x 230 cm-es alkotás, mely a kultúrterem falán lóg.

— Rédics legyen a következő, mely egy szomorú történet. Rédics egy kis falu a Szlovén határon. Ide úgy kerültem, hogy a zalai tábor úgy működik, hogy minden évben 10-12 helységbe osztottak szét bennünket, 30-40 alkotót, és néhányan idekerültünk az egyik évben. Volt egy kérésük, hogy fessem meg egy szerencsétlenül járt helyi szobrász portréját, melyet majd a könyvtárhelyiségben állítanak ki. Beleegyeztem, de ötletként felvetettem, hogy özvegyét és két fiát is ráfesteném az alkotásra. Ez tetszett nekik, rábólintottak. A kép elkészült, de egy évvel később jelezték, hogy a falubeliek azt mondják, vágjuk ki a szobrász portréját, csak az kerüljön a falra. S így szépen egy flexszel szétdarabolták a festményt. Ez nem egy vidám történet. Egyébként ugyanezen falu házasságkötő termébe is megfestettem egy triptichont.

A negatív emlékek mellett szerencsére sok a pozitív is, ilyen például Siófok.

— Meghívtak egy művésztelepre, írták, ne vigyek anyagot, csak jelezzem, mire van szükségem, beszerzik. Gyalog, vonattal, busszal járó ember vagyok, odaértem, de a táborvezető sehol sem volt, családi ügyeket intézett. Három napig nem volt anyagom, sétálgattam, nézelődtem, aztán feltettem a pléhpofát, besétáltam az Aranypart Szállóba egyenesen a vezérigazgatóhoz. Előadtam a történetem, s azt mondtam, ha megveszi az anyagot, megfestek egy képet, akkorát, amekkorát szeretne. Csak egy apró kérésem volt, hogy a szezon után a feleségemmel egy hetet eltölthessünk ott. A vezérigazgatónak tetszett az ötlet, így a kép, ha jól tudom, még mindig ott van a szálló falán.

Került nagyobb alkotás Ludaspusztára (a Q Csoport bázisára), az iskolába s a szabadkai bíróságra is, ez utóbbiba egy családnak köszönhetően.

— A lányukról, egy zongoraművészről festettem portrét, és később az anya, aki a bíróságon dolgozott, felhívott, hogy vigyek a kantinba képeket, s áruljam őket ott. Egy ideig ez történt, és hálából felajánlottam, hogy festek nekik egy nagyobb alkotást, csak vásárolják meg az anyagot. Megkérdeztem, mi legyen a képen, azt mondták, a bíróság épülete. Nem sok festenivaló van rajta, de persze elkészítettem. Szintén az épületet kellett megfestenem a diákotthon számára is, melynek hálából készítettem a művet azért, amiért befogadta a szakkörünket egy időre. 

A sor nem teljes, szerepelnek még alkotások a grandiózus képek listáján, néhány történetet azonban olvasóink is megismerhettek. Ha a festmények mesélni tudnának…