Walter Rózsa - aki ismeri, Rózsa mamának is szólíthatja, aki kevésbé, annak Walter Józsefné - arról ismert az északi Balaton-part keleti szegletében, hogy akin csak lehet, segít. Ezzel, azzal, amivel tud. Egyházának, városának, a környéken élőknek... Annak a közösségnek, amelyhez tartozik.
Bizonyos közéleti események előtt állva - nevezzük nevén: a választások közeledésével - azt vette a fejébe, hogy amilyen széles körben csak lehet, terjeszti a KILENCED A HAZÁÉRT nevű imafüzetet és használatát. A hazájáért kilencedet tartó katolikus kilenc napon át könyörög és imádkozik a kis füzetben leírtak szerint. A kilenced olvasója azzal a könyörgéssel fordul Istenhez, hogy adjon nekünk felelősségtudattal áthatott, bölcs vezetőket, óvjon meg bennünket ellenségeinktől, védjen a viszálykodástól, s ,,Add meg a szabad államban a vallás szabadságát, hogy híveid félelem nélkül tisztelhessenek Téged.'
Ima a hazáért, könyörgés a békességéért, fohász önzetlen vezetőkért... Jókor, ha nem a legjobbkor!
A Kilenced a hazáért című füzetből pár hónap alatt majdnem kétezer példányt osztott szét a Kárpát-medence legtávolabbi tájain élő magyarok közt, hogy mozgalommá terebélyesedjék e kilenced.
Izgat, kiféle-miféle ember az, aki ilyesmire vállalkozik.
Nem kell sokat biztatni, ömlik belőle - mert jó másfél évtizede szabadon megteheti - az őszinte szó. Azelőtt, ki tudja, mennyit kellett nyelnie.
- Bajmokiak vagyunk. 1944-ben én hat-, a húgom hároméves volt. Apám a fronton maradt, igen, magyar katonaként, otthon egyetlen férfi volt, a nagyapám. Velünk élt a dédanyám is. Nagyapa kivételével mind nő...
- A háború végén a németek menekültek. Nagyapám azt mondta, marad. Nem lépett be a bundba, úgy gondolta, így emiatt nem érheti baj a családját. Sokan bundosok lettek, ők úgy érezték, menniük kell.
- Jöttek az oroszok, majd a jugoszláv partizánok. Az oroszok közt sok volt a nő, utca hosszat hangoskodtak. A partizánok összeszedték az összes férfit és az iskolába vitték valamennyit. Kihallgatás volt, hogy kiszedjék belőlük, mit csináltak. Nagyon jól tudták, hogy senki semmit sem csinált, mert akinek volt valami vétke, már messze járt.
Rég árkon-bokron túl lehetett.
- Csak segíthetett nekik valaki, mert mind messziről jött szerb volt, hogy tudták volna, kit kell elhurcolni. Vitték a szomszédból azt a nyolcvanéves nyomorék férfit is, akit talicskán toltak fel a vesztőhelyre.
- Nem tudtak meg senkiről semmit, mindenki azt hitte, jöhetnek haza. Nem. Kivitték őket a falu határába, megásatták velük a saját sírjukat, és lemészárolták őket. Sokan reménykedtek, hátha nincs köztük a testvérük, férjük, apjuk. Találtak egy sapkát, bármit, sokáig reménykedtek. Azt mondják, mozgott a rájuk dobott föld.
- Nagyapámat is ott ölték meg. Megmaradt dédanyám, nagymamám, anyám, megmaradtam én, meg a húgom, mind nő!
- Később jöttek, minket is összegyűjtöttek, irány a láger, be Szerbiába! Németek voltunk mindannyian. Januárban anyámat málenkij robotra vitték, a gyerekeket meg el akarták távolítani a lágerból, mert amikor mezőgazdasági munkára hajtották volna a felnőtteket, nagymamáék ránk hivatkoztak, miért nem mehetnek!
- Nagymamám talpraesett asszony volt! Jártak hozzánk a lágerba bajmokiak, rácok, bunyevácok, akik a földjeinken dolgoztak. A béreseink voltak, hoztak ezt-azt, például ami megmaradt a disznóvágásból. Megkérte őket, vigyenek el bennünket a magyar határ melletti tanyára, akikről tudta, hogy maradtak, és akikben meg lehetett bízni. Lópokrócot dobtak ránk, és kihajtottak velünk a lágerból, mert szabadon járhattak-kelhettek, nem foglalkoztak velük. åk is szlávok voltak.
- Azon az éjjelen a dédmamánk és a nagymamánk gyalog tették meg az utat addig a tanyáig. Ma sem értem, hogy jutottak el oda! Mert akkoriban a falusi ember csak a szomszéd faluba járt el a rokonsághoz, messzebb sosem utazott. Honnan tudták, merre járnak, merre kell menni? Mégis odaértek.
- Átvittek Magyarországra, Bácsalmásra. Bajmok és Bácsalmás közt húzódott megint a határ, mert újra elvették tőlünk a Bácskát. Ott éppen folyt a bevagonírozás, vitték Németországba a németeket! Egyszer mi is fölkerültünk a vagonba, de nem kellettünk, mert nem volt semmink, amit elvehettek volna tőlünk. Maradtunk.
- Anyám írt haza leveleket olyanoknak, akikről gondolta, hogy maradtak. Szerbeknek. Néhány kósza mendemonda eljutott hozzánk arról, hogy talán mégiscsak él és hírt ad magáról anyánk! Jó. Egyszer mégiscsak eljutott Bácsalmásra a hír, hogy anyánk levelet írt a lágerból. Volt Bácsalmáson egy férfi, aki orosz hadifogolyként maradt ott, vele íratott nagyanyám levelet.
- Öt év után jött haza anyám Oroszországból.
Ennyi a titka Walter Józsefnénak! Ez áll az általa is fölkarolt Kilenced a hazáért mozgalom sikere mögött.
Rózsa mama most éppen Veszprémbe készül, ahol várhatóan több százan is lesznek egy keresztény rendezvényen. Visz magával vagy másfélszáz példányt a kilencedet leíró füzetből. Minden érdeklődőnek el kell majd magyaráznia: nem arra való, hogy könyvespolcra tegyük! Akkor ér valamit, ha végigvesszük e kilencedet. Kilencszer napi negyed, fél órán át könyörög nemzetéért a kis imakönyv használója.
- Mindent meg kell tennünk a hazánkért! - mondja.
Az almádi konzervatív kör lelke ez a csupa szív asszony. Amikor a nemzeti, keresztény, demokrata oldal elveszti a választást, lelkipásztorának kell lelket önteni belé. Mert a legszívesebben megint - ezúttal magától, de majdnem ugyanazok elől - világgá menne.
- Nem létezik, hogy megszabaduljunk tőlük!
Igen, mondja ja helyett, s marad. Mert hogy dolga van még itt, szükség van rá! Németországban elboldogulnak nélküle is, de itt a hozzá hasonlók nélkül... megnézhetnénk magunk.
Csak az ablakba tett kis nemzeti zászlókat vonja be. ,,Ezeknek?!”
Az utca túloldalán az egyik szomszéd fekete szalagot köt a háromszínű lobogó csúcsára, s csak azért is kint hagyja, hogy bosszantsa azokat, akik eldöntenék helyettünk, mikor mit kell tennünk, hogy érdemes éreznünk, minek örüljünk, miként viselkedjünk.
Lassan új kilencedbe kezdhet.
...Balatonnál, Balaton-mellyéken.