home 2024. március 03., Kornélia napja
Online előfizetés
Jubilált a szamárverseny
Fehér Márta
2023.06.22.
LXXVIII. évf. 25. szám
Jubilált a szamárverseny

Tudják-e, hol van Szvetityevó? S arról hallottak-e, hogy hírneves szamárversenynek ad otthont minden évben? Az elmúlt hétvégén immár a jubiláris huszadiknak! S a Zabos csárda neve ismerősen cseng-e? Mindjárt mesélem!

Aki a szamarat szereti, rossz ember nem lehet — hiszen ezt a magát időnként igencsak megmakacsoló jószágot a maga hangos bőgésével valóban csak az tudja szeretni, aki lélekben legalább egy kicsit gyermek maradt, és mindenben a szépet, a jót látja, keresi, s a játék, a kikapcsolódás öröméért képes kilométereket utazni.


Vargáék családi fotója az ötnapos csacsival és az öreg szamárral

Szvetityevó — ahogyan a kétnyelvű helységnévtábla magyarul jelzi — piciny falucska Topolya községben, macskaugrásnyira a Tanyaszínházat megteremtő Kavillótól és a vajdasági romkastélyturizmus reneszánszának egyik közkedvelt helyétől, a pobedabirtoki Engelmann-kastélytól. Mára alig 60-an lakják, magyar lakosságának száma nem éri el a 20 főt, pedig fénykorában, az 1960-as és ’70-es években több mint 1000-en éltek itt, az ezredfordulón pedig — az első szamárverseny megrendezésekor — a hivatalos statisztika szerint 205 főt számlált. Akkoriban a rendezvény napján ötször-hatszor, ha nem tízszer többen népesítették be a Zabos csárda környékét. Nos, a szervező Zabos Aranka mostanság sem panaszkodhat, szépen összesereglett a tömeg a nagy napra, nemcsak a környező falvakból, hanem még Bánátból is érkeztek vendégek. Bizony nehéz volt az asszonyt szóvégre kapni, merthogy nemcsak a háttérből szervez, hanem tevékenyen részt vesz az egyes versenyszámok megrendezésében, sőt a gyermekeknek szánt tréfás, ügyességi játékok levezénylésében is. Nem győzöm írni a sok gyereknevet, de hát hadd örüljenek, én is nagyon élvezem a boldogságukat.

— Több mint negyven évig dolgoztam a vendéglátóiparban, hat éve vagyok nyugdíjas, ám ezt a szamárversenyt nem adom fel, nagyon szeretjük, jönnek az emberek mindenfelől. Én dreasi születésű vagyok, ide jöttem férjhez, negyvenkilenc éve vagyunk együtt — akkor az embernek már három éve volt egy kisebb vendéglője, amelyet mindig nagyobbítottunk. A környékből mindenki hozzánk jár szórakozni, hiszen a környező falvak közül csak Gunarasban van vendéglő, így Utrina (Törökfalu), Kevi, Tornyos, Brazi(lía), Mileševo (Drea) mind hozzánk jár.


Hetvenöt évesen én is így szeretnék szamaragolni, mint a zentai Surányi Eszter

Arankáéknak három családjuk van, a fiuk és a menyük bedolgozik a csárdában, az idősebb lány, Hargita magánpanziót nyitott helyben, a fiatalabb, Elvira pedig Oromhegyesen üzemeltet pizzériát. Az asszony büszkén mondja, nagy a család, kilenc unokája és egy dédunokája van. Ha nem tör ki a koronavírus-járvány, a 22. szamárversenyt tartanák — mondja.

— Érdeklődők vannak szép számmal, ám egyre nehezebb összeszedni a szamarakat. Amikor elkezdtük, tizen-egynéhány szamár volt, meg ezer nép. A látogatók most is összejöttek, szó se róla, ám szamár alig: nekünk van kettő, azokon kívül egy jött, illetve még egy, de az tavaly itt lett megszaporítva, néhány napos a szamárcsikója, így nem versenyezhet.


Kakast fogtam! — a moholi Norbi volt a legügyesebb

A csacsi nagy népszerűségnek örvendett, gyerekek, fiatalok, idősek vették körbe és csodálták meg. Ötnapos a kisszamár, Đuka — büszkélkedett a tulajdonos, a pecesori Varga Sándor. — Az öreg szamár pedig a hatéves Szumuri — mutatta be a csacsi mamáját, aki tavaly itt, Szvetityevón lett vemhes.

— Minden évben itt vagyunk, több versenyszámban is kiérdemeltük az első helyet a korábbi esztendőkben. Most csak nézelődni jöttünk, a tradíció miatt, és egy kicsit szomorú a szívem, hogy nem versenyzünk. De a 20-30 kilométeres út a barátkozás, a társaság miatt is megéri, hogy találkozzunk a régi ismerősökkel. Nekem ez benne van a véremben! Legelőször lovat tartottam, ám a sors úgy hozta, hogy meg kellett tőle válnom, utána lett enyém ez a szamár. Jöttek, kínálták, és két birkáért meg egy kisbárányért elcseréltem! Már akkor hasas volt, lett egy kisszamaram. Nem kóstál sokat a tartása, az udvarban ki van csapva, legel, mást nem kap. Haszon sincs belőle, egyszerűen szeretem! Az Óbecse községhez tartozó kis falumban senki sem tart szamarat rajtam kívül, alig lehet már találni. Az előbb volt itt egy kíváncsiskodó ember, negyvennyolc éves, és azt mondta, az életben nem láttam még kisszamarat!

Közben a kisunoka is megérkezett a nagymama karjaiban, s az apukával kiegészülve a család boldogan állt fényképezőgép elé a vidékünkön ritkaságszámba menő állatokkal. Nemsokára újabb csodára lettem figyelmes, egy idős hölgy bizony szamárra ült, és boldogan körbeszamaragolta a pályát — látszott rajta, hogy nem először teszi. Surányi Eszter elmondta, hetvenöt éves, Zentáról érkezett, minden évben itt vannak egy kisebb-nagyobb társasággal, ebben a korban már muris nekünk, nagyon jól érezzük magunkat.


Népes, jókedvű asztaltársaságok — több százan vendégeskedtek a 60 lakosú faluban

— Tavaly is fordultam egyet szamárral! Mindig megkérdezem a tulajdonosától, mi az állat titka, hogyan bánjak vele. A gyeplővel tartja, irányítja az ember — valamelyiket könnyebbre kell hagyni, a másikat meg húzósan tartani —, ugyanúgy, mint a lovat. A nagytatáméknak volt lovuk, valamikor régen, kisgyerekkoromban, lovasszánkóztunk, beültünk a nagy subába, élveztük az életet. Az volt a szép, 50-60 centis havak voltak! Otthon nincs szamarunk, ám apukám valamikor sok jószágot tartott, szeretem az állatokat. Meg a jó muzsikát is, itt abból sincs hiány, lehet sütögetni, főzőcskézni, enni-inni, ki mit akar. Most tizenkét fős a társaság, szármát meg vegyes birka- és őzpörköltet készítettünk. 

A vasárnapot ugyanis korán kezdték, már reggel 8 órakor gyülekeztek a főzőcsapatok, mindenki tetszés szerinti húsból készített ebédet, melyhez a szervezők adták a káposztát és a kenyeret. S amíg a bográcsban rotyogtak a finom falatok, addig kézműves-kirakodóvásárban nézelődhetett, vásárolhatott, focimérkőzéseket drukkolhatott végig a népes társaság, ebéd után pedig a szamárverseny szüneteiben a felnőttek kötélhúzásban, sörivó versenyben, szkanderben mérhették össze erejüket, a gyerekek pedig egyebek között nyúl- és kakasfogásban, zsákban futásban, valamint szörpivó és sampiteevő versenyben vehettek részt. A moholi, nyolcéves Nagy Norbi pillanatok alatt elkapta a gyerekek örömére megszalasztott kiskakast. Büszkén vitte szüleihez a zsákmányt, miközben boldogan mesélte, hogy nem először bizonyult ő a legügyesebbnek a legkisebbeknek szánt népszerű játékokban, például tavaly egy nyúllal gazdagabban térhettek haza. A kakast megtartom örökre! — mondta határozottan. Nagy Elizabetta és Norbert, a dicsérettel nem fukarkodó szülők elmesélték, legalább ötször, ha nem többször jártak a szvetityevói szamárversenyen, a hagyományok, a szórakozás hoz bennünket vissza, egyébként is megfordulunk erre, hiszen a nagymamám kavillói — árulja el a családapa.

Jövőre, ha tehetik, maguk is forduljanak meg Szvetityevón, a szamárversenyen.

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..