A tanárnő a kisfiával

Mert mi teremtünk szép, okos lányt,
És bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a tejút.
(József Attila)
Ezt a fiatal Horváth Denkovics Daniella is elmondhatja, aki néhány éve az óbecsei Samu Mihály iskola némettanárnője.
Szegeden fejezte be az egyetemet, s ő is azon kevesek közé tartozik, akik a tanulmányaik elvégzése után visszajöttek, hogy itthon neveljék, oktassák a magyar gyerekeket. A kis diákoknak magyarul magyarázza a nyelvtani szabályokat, németről nem szerbre, hanem magyarra fordítja az olvasmányokat. Micsoda könnyítés ez a gyerekeknek! Mert hát hány iskolában csak szerbül tudó tanárok oktatják a németet, angolt.
Itt vagyunk az iskola német szaktantermében, ahol a tanárnő délelőttönként külön foglalkozik a német nyelvet kedvelő diákokkal. Egy osztálynyi tanuló van jelen, hogy többet megtanuljon, mint az órákon. Úgy beszéltük meg, mire befejeződik a szakkör, akkorra jövök. Itt vannak még a diákok, készítek is róluk mindjárt egy fölvételt. A szaktanteremben jó a hangulat, azt tükrözik a falakon levő munkák is, hogy itt komoly munka folyik, hogy a tanárnő szeretettel látja el faladatát. Ezt a gyerekek megérzik, s megszeretik a tanárral együtt a tantárgyát is. Ez jár az eszemben, miközben közlöm a tanulókkal, hogy most nem velük, hanem a tanárnőjükkel szeretnék elbeszélgetni, s csakhamar magunkra maradunk. Van elég idő fél kettőig, akkor kezdődik a délutáni tanítás.
- Ma, amikor azok az emberek is, akik itt végezték az egyetemet, hátat fordítva szülőföldjüknek, elhagyják az országot, te visszajöttél Szegedről, ahol szintén kaphattál volna állást.
- Mi voltunk az első generáció 90-ben, akik Magyarországra mentünk egyetemre. Hárman indultunk, s csak én jöttem haza. Azért, mert megígértem a magyar államnak, hogy az egyetem elvégzése után hazajövök. A Kemény Zsigmond Alapítványtól kaptam ugyanis az ösztöndíjat, s az utolsó bekezdés a szerződésben így hangzott: "Ezennel fogadom, hogy befejezve a tanulmányaimat, vissza fogok térni a szülőföldemre." Nagyon jó ösztöndíjat kaptunk, kb. a hatszorosát annak, mint amit a magyarországi egyetemisták. Az előadások magas szintűek voltak, de nagyok voltak a követelmények is. Nagyon sokat kellett tanulni, mondhatom, nehéz egyetemi évek voltak azok. De ott persze gazdagabbak a könyvtárak. Igazán nem illeszkedtem be az ottani környezetembe, de azért sok embert megismertem, akivel egy hullámhosszon voltunk. Néha sajnálom, hogy nem maradtam.
- Hazajöttél, munkába álltál, dolgozol.
- Igen. Az egyetem elvégzése után egyévi pihenés után itt, az egykori iskolámban sikerült állást kapni. Már nyolc éve dolgozom. Kezdetben, mikor még nem voltam férjnél, nagyon sok időm volt, s a tanítási órák, a szakköri munka és a pótoktatás mellett is jutott még időm foglalkozni a gyerekekkel. Észrevettem, hogy mennyire nagy a gyerekek szeretetigénye. Hetente egyszer összejöttünk, hogy beszélgessünk. ,,Beszéljünk róla, mert érdekel'- így hívtuk az összejöveteleinket. A gyerekek egyfajta pszichológia szakkörnek tekintették őket. Különféle témákat dolgoztunk föl, körbeültünk, s mindenki elmondhatta a saját gondját, problémáját. Nem negyvenöt percig tartottak ezek a foglalkozások, hanem 3-4 óra hosszáig. Mélyreható, komoly beszélgetések voltak ezek.
Ma is szívesen tartok pótórát, a szakköri összejövetelekre is tömegesen jönnek a gyerekek. Általában azok a tanulók, akikkel a családban keveset foglalkoznak s szeretetre, figyelemre éhesek. Nagyon szigorú tanár vagyok, ötödikben különösen sokat követelek, de aztán hatodikban már tudok a jó alapra építeni tovább. Végül megszeretik a tantárgyat, s olyan örömmel mondják, ha Németországból jönnek vendégek, hogy már meg tudják magukat értetni velük. Élvezik a németórákat, mert játszva tanulunk: sokat játszunk, de nagyon sokat dolgozunk is. Sajnos, angolcentrikus társadalomban élünk, s főleg a szülőket nehéz meggyőzni, elfogadtatni velük a német nyelv tanulásának fontosságát, hisz Európában élünk.
- Honosítottad-e a diplomádat?
- Még nem. Sajnos, négy tantárgyból kell vizsgáznom, olyan tantárgyakból is, amelyeket odaát négy szemeszteren át tanultam, és amelyekből vizsgáztam is.
- Férjhez mentél, van egy aranyos kisfiad. Mi a tervetek?
- Kilencvennyolcban mentem férjhez, 2001-ben született meg a kisfiam, Kristóf. Elmenni? A rossz körülmények miatt ilyesmi megfordul az ember fejében. A könnyebb megélhetés után mennek az emberek. Ha el is mennénk, nem Magyarországra, mert a pedagógusokat ott sem fizetik meg. Maradunk. Mert itt születtem, itt vannak a barátaim, a szüleim, a rokonaim, a gyökereim. Gyökér nélkül a növény is elhervad!