Dr. Gábrityné Molnár Irén - Fotó: Szabó Attila

Dr. Gábrityné Molnár Irént, a Magyarságkutató Tudományos Társaság elnökét a Magyar Köztársaság kormánya december 18-a, a kisebbségek napja alkalmából Kisebbségekért Díjjal tüntette ki a Vajdaságban élő magyarság érdekében végzett tudományos, oktatói és közéleti tevékenysége elismeréseként. E jeles eseményről, valamint a délvidéki magyarság helyzetéről beszélgettünk el a tanárnővel.
* Mit jelentett az Ön számára ez az elismerés, illetve az, hogy az anyaországban is felfigyelnek, értékelik a vajdasági magyar kisebbségért tett erőfeszítéseit?
- A Kisebbségért Díj kedvezményezettjei már tíz év óta főleg azok, akik a kisebbségi kutatások, kisebbségi sorsok autentikus segítői és támogatói. Ha azért adják ezt a díjat, mert felfigyelnek arra a munkára, amelyet a kisebbség érdekében végzünk, és ha a délvidéki magyarságról való gondoskodást ők is olyan fontosnak ítélik meg, mint mi, akkor ennek alapján azt mondhatom, jólesett átvenni a díjat. Tudom, hogy nem az én személyes elismerésem ez, és hogy nem az én saját tevékenységem ebben az esetben az egyetlen mérvadó, hiszen a társadalmi környezet szüli az embert cselekvő egyénné. Én magam is többszörösen kisebbségi helyzetben vagyok ebben az országban, és ezt érezvén csak rá kellett hangolódnom arra a folytonos harcra, amelyet egy kisebbségben levő etnikai közösségnek napról napra meg kell vívnia. Az anyaország nagyjából tudja, látja és hallja azon követeléseinket, hogy nekünk vagy magyar tehetséggondozó gimnázium, tanítóképző vagy oktatási rendszer kell az óvodától az egyetemig. Amennyire tud, egy-egy kormány ráhangolódik erre, de nem képes lesöpörni azt az állhatatos törekvést, amit sokan - és lehet, hogy nem elegen - teszünk ebben a kis régióban.
* A Magyarságkutató Tudományos Társaság mennyire tud reális képet adni a vajdasági magyarság helyzetéről?
- A kisebbségi helyzetben levők kutatása nemcsak abból áll, hogy rámutatunk a hátrányokra. Én azt szeretném, ha a délvidéki magyarság sorskérdései esetében is rámutatnánk a reális helyzetre, és nem úgy tennénk, mintha nem volna semmi gondunk, hogy mindent megkapunk, ami egy kisebbségben élőnek jár, az anyaország mindent fizet nekünk, akárcsak az erdélyieknek. Én csak azt mondhatom: ne járjunk a fellegekben, hiszen a valós helyzet másmilyen! Ha a kisebbségi sorsról írunk, nem a panasznak kell dominálnia, nem a hátrányos helyzetet kell kiemelni, hanem kell olyan belső tartaléknak, erőnek lennie bennünk, hogy általa rátaláljunk a pozitívumokra. Ezek közé sorolható mindaz, amiért érdemes a szülőföldünkön maradni, amiért érdemes hazahívni az elvándorolt fiataljainkat, amiért érdemes kultúrnemzetként büszkének lennünk. A kisebbségi sorsot nem kell mindig a hátrányok tükrében szemlélni.
* Jelenleg mi a legjellemzőbb a délvidéki magyarságra?
- Sajnos, még mindig az, hogy fogyatkozunk, tart az elvándorlás és sok még a tanulmányait külföldön folytató fiatal, nem utolsósorban pedig itt egyelőre nincs megfelelő életminőségre kilátás. Az életminőség, az elhelyezkedési és a vállalkozási lehetőségek feltételeinek a megteremtésével biztosan nagyobb sikerrel lehetne fiataljainkat itthon marasztalni. De sajnos erre nem igazán figyelünk oda. Beszélünk ugyan ösztöndíjakról, magyar egyetemről, ugyanakkor nem látjuk a realitást a dolgok mögött: egyetlen érdekkör sem támogat olyan kezdeményezést, amelynek nincs legalább több évtizedes jövője. Ahhoz, hogy mélyrehatóbban foglalkozzanak a gondjainkkal, nekünk szükségünk lenne legalább tízezer hallgatóra, néhány száz itthon foglalkoztatható szakemberre, kutatóközpontokra, kiadói tevékenységre és több önállóan működő, létfontosságú társadalmi-tudományos intézményre. Ha ugyanis meghallják, hogy mindössze két és félezer-háromezer magyar ajkú hallgatóval rendelkezünk - akik tíz-tizenöt karon, három-négy országban szétszórtan tanulnak, itthon is szétforgácsolva, főként főiskolákon -, akkor ők nem látják az általunk felmutatott stratégia fontosságát. Megmaradási, anyanyelven való tanulási, itthon maradási és egyéb tartalékunk kritikus pontján vagyunk, és ha csak három-négy év múlva akarunk itt főiskolai intézményeket létesíteni, már késő lesz.
* A Magyarságkutató Tudományos Társaság egyik legfontosabb célkitűzése a tanítóképző körüli gondok orvoslása, illetve a Szabadkai Egyetem létrehozása.
- Pontosan. Kevesen vagyunk. Évente legfeljebb ezernyi a magyar érettségiző diák, és csak a fele része folytatja tanulmányait főiskolákon, még kevesebben egyetemen. Még mindig ötvenen-százan vannak évente, akik Magyarországon tanulnak tovább, akik azonban nem szívesen jönnek haza tanulmányaik végeztével. Ennek nemcsak a hazai iskolarendszer az oka, hanem az a gazdasági és társadalmi légkör is, amelyben élünk. A szerbiai és a magyarországi kormány is csupán ezeket a miniatűr számokat vizsgálja, és senki nem hajlandó Vajdaságban ilyen feltételek közepette magyar egyetemet nyitni. Nem tartanak bennünket méltónak ahhoz, hogy számunkra egy komplex egyetem megnyitásában segédkezzenek. Más dolog a pedagógusképzés, amelynek az egész világon kétségtelenül anyanyelven kell folynia. Hiszen írni, olvasni és anyanyelvi szövegértésre tanítjuk a gyermekeinket. A pedagógusképzés tehát teljes mértékben reális követelmény még akkor is, ha kisszámú a szóban forgó kisebbség. Ha pozitív diszkriminációval is, de ezt a helyzetet kezelni kell. Örömmel mondhatom, eljutottunk odáig, hogy erőfeszítéseink révén a tartományi alapítású szabadkai magyar Tanítóképző Kar a napokban beléphet az Újvidéki Egyetem kötelékébe. Másfél éve vívunk közelharcot ennek érdekében, néha a sértődésig fajuló kemény vitákkal. Most azonban úgy érzem, eljutottunk addig a pontig, amikor azt mondhatjuk, hogy a tanítóképző ügye végre sínen van. A tanárképzés azonban korántsem, mivelhogy az továbbra is Újvidéken folyik, és sajnos továbbra sem a megfelelő magyar szellemiségben.
* A vajdasági magyarságra is jellemző az ún. kisebbségi szindróma? És ha igen, akkor hogyan kezelhető?
- Természetesen jellemző ránk a letargikus lelkiállapot. Ez olyan tényekkel és adatokkal ellensúlyozható, amelyek a kisebbség tartalékait, pozitívumait emelik ki. A baj az, hogy a kisebbségek keresztülmennek egy depressziós folyamaton. A társadalomnak azonban se ereje, se lehetősége nincs ezen segíteni. Jobban mondva: a társadalom nem törődik ezzel az állapottal. Ha a fiatalok verekszenek az utcán, akár nemzetiségi alapon, akár nem, nem törődünk vele. A jelek szerint nő a bűntények száma, a társadalmi veszélyeztetettség mértéke, és ilyenkor a kisebbség még jobban begubózik, társadalmi szempontból talajvesztettnek érzi magát. Ezeknek a problémáknak a kezelésére programokat kell kifejleszteni. Ebben van nagyon fontos szerepe a családnak, hiszen ezen a közösségen belül lehet és kell a problémák orvoslásának kezelését elkezdeni. A családon belüli nevelés eredményeként alakulnak ki például az erkölcsi kritériumok és az értékek rendszere.
* Az újesztendő az álmok, a vágyak a fogadalmak ideje...
- Természetesen nekem is vannak vágyaim, terveim. Leginkább azt szeretném, ha a soron következő esztendőben is lenne legalább annyi erőnk, hogy folytatni tudjuk azt, amit elkezdtünk. Nagyon szeretném, ha egészségi, társadalmi és lelki erőnk lenne ahhoz, hogy munkánkat folytathassuk, feladatainkat elvégezhessük. Én egymagamban nem vagyok elég ehhez, ezért másokból merítek energiát. Tudja a családom, tudják a diákjaim, hogy számomra nagyon fontos az az erő, amit tőlük kapok. Én úgy érzem, ha ez a kölcsönhatás a társadalomban is érvényesülne, akkor a közéletben is sikeres tevékenység folyhatna.