Ha mindez csupán egy-egy alkalommal fordul elő, még nem beszélhetünk zaklatásról. A zaklatás olyan szándékos (vagy gondatlan) negatív cselekedet, amely a tanulók egymás közötti, a tanulók tanárokkal vagy más iskolai alkalmazottakkal, illetve a tanárok tanulókkal (esetleg szülőkkel) szembeni, ismétlődő, hosszabb ideig tartó erőszakos viselkedésében nyilvánul meg.

A zaklatás nem feltétlenül személyesen történik, egyre gyakoribb a közösségi oldalakon való megfélemlítés. Ez egy újfajta terror, több kutató szerint érzelmileg talán még megterhelőbb, mint a hagyományos. 2003 októberében következett be az első olyan tragédia, amelyet az internet általi megfélemlítés, azaz a cyberbullying okozott.

Az iskolai molesztálók célja, hogy uralkodjanak mások fölött, ezért újra meg újra bántalmazzák — testileg és lelkileg is — kiszemeltjüket. A tökéletes hatás érdekében a molesztálók szívesen terrorizálják mások jelenlétében a társukat. Az agresszív hatalmi késztetések kiéléséhez viszont szükséges egy gyengébb, önmagát megvédeni kevésbé képes, visszahúzódó áldozat.

Kiből válhat áldozat?

Természetesen bárkiből, de mégis a legtöbb bűnbak azok közül a gyerekek közül kerül ki, akiknek alacsony az önértékelésük, félénkek, visszahúzódóak. Szociális készségeik az átlagosnál gyengébbek, vagyis kevés barátjuk van. Az a legjellemzőbb, hogy egy különösebb ok nélküli támadásra a gyerek rosszul reagál, és mivel nem tudja magát kellőképpen megvédeni, újabb támadások középpontjává válik. A folyamatos stressz, a megaláztatás, annak átélése, hogy senki nem segít, rombolja az önbecsülést, és ettől még visszahúzódóbbá, szorongóvá válhat a zaklatott gyerek. Mindez az étvágytalanságtól kezdve az iskolakerülésen át egészen az öncsonkításig, legvégső esetben pedig öngyilkossághoz vezethet. 

Az érzékenyebb idegrendszerűek elítélik az erőszakot, alacsony az önértékelésük, túlságosan meg akarnak felelni mindenkinek, de főleg a szülőknek és a pedagógusoknak, nem túl népszerűek, nincsenek meg a szociális képességeik, vagyis nehezen integrálódnak egy közösségbe, mindehhez pedig nehezítő körülményként adódhat hozzá az, ami különben önmagában nem okoz gondot: ha a gyermeknek valamilyen szembetűnő fogyatékossága, stigmája van. Sajnos olyan áldozattípus is létezik, aki — nem szándékosan — provokálja a környezetét, a pedagógust is idegesíti, éppen emiatt kevésbé számíthat segítségre. Ők többnyire a figyelemzavaros, hiperaktív gyermekek, akik folyton izegnek-mozognak, és mindig van mondandójuk, kérdeznivalójuk. Ők a legveszélyeztetettebbek, és gyakrabban válnak ők maguk is zaklatóvá.

Milyen a tipikus zaklató?

A tévhitekkel ellentétben a tipikus zaklató egyáltalán nem szorongó személyiség, aki így vezeti le a feszültséget. Neki nincs lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy valakit bánt, egészen jól érzi magát a hatalmi pozícióban, élvezi az agressziót, az ereje fitogtatását, és általában jó intellektusú, képes belelátni az áldozat érzéseibe, gondolataiba, viszont mindezt hideg empátiával teszi. A zaklató általában jó manipulátor, aki így csapatot is tud toborozni. A zaklató viselkedés egyik fő előidézője a kontrollálatlan düh, melyet a molesztáló személy valamely társán tud levezetni. Azok a gyerekek, akik nehezen fékezik indulataikat, szívesen félemlítik meg a környezetükben élő gyerekeket. Ha a szülők, a pedagógusok nem fojtják el csírájában az agresszív megnyilvánulást, a következmény nélküli viselkedés egyre durvábbá válhat. Ha nem történik beavatkozás a felnőttek részéről, az otthoni vagy az iskolai bántalmazás akár elképzelhetetlen méreteket is ölthet. Ha a külső kontroll nem megfelelő, a gyerekek szinte feljogosítva érzik magukat az agresszív viselkedésre.

A durva filmek, videojátékok negatív hatása különösen veszélyes, hiszen a játékszabályok díjazzák a kegyetlenkedő viselkedést. Egyetlen tényező még kevés a molesztáló viselkedésforma kialakulásához, viszont több egyidejű megléte nagy valószínűséggel erőszakos viselkedést okoz. A zaklatás nyomot hagy az áldozat életén: romolhat az iskolai teljesítménye, alvászavarok, pszichés problémák léphetnek fel, az önértékelés is súlyosan sérülhet. Minden zaklatóban azonos vonás, hogy fontos számára a hatalom, és örömet szerez neki, ha másokon uralkodhat. Kockázati tényező, ha a családban hiányzik a fegyelmezés, vagyis ha a gyermek a saját szüleivel is azt csinál, amit akar, de az is zaklatóvá teheti, ha vasfegyelem tapasztalható a családban. Ugyanezt iskolák, osztályok szintjén is megfigyelték: ahol mindent szabad volt (vagy éppen semmit sem lehetett), ott rövid időn belül eluralkodott a káosz, ahol viszont a szabályok mindenki számára egyértelműek voltak, a határokon belül pedig elégséges mozgásteret hagytak a diákoknak, ott ritkábban fordult elő zaklatás.

A molesztálás jellemzően közönség előtt történik, az elkövetőknek ugyanis fontos, hogy mások is lássák hatalom- és erőfitogtatásukat, illetve az áldozat megalázottságát. Ilyenkor a szemtanúk gyakran átélik az abból fakadó szorongást, feszültséget, hogy tudják ugyan, mi a helyes lépés (megpróbálni megakadályozni a zaklatást), de mégsem mernek cselekedni, inkább — ha minimálisan is, de — ők is bekapcsolódnak a zaklatásba, vagy passzívak maradnak, amivel valójában a zaklatókat támogatják. Pedig a szemtanúktól nagyon nagy mértékben függ, hogy bekövetkezhet-e a zaklatás.

Nem segít az olyan tanár hozzáállása, aki érzelmileg teljesen bevonja magát, és az áldozat pártjára áll, a zaklatókat pedig, akik órán papírgalacsinokkal dobálják kiszemeltjüket, magából kikelve kérdőre vonja, felelteti. Ahogyan az sem jó, ha a pedagógus a zaklatói jelenlétében szólítja fel az áldozatot, hogy részletezze, mit tettek vele. A gyakorló pedagógusoknak meg kell próbálniuk érzelmileg nem túlságosan bevonni magukat, mivel hatékonyan csak bizonyos távolságból lehet segíteni. Ha a zaklató azt tapasztalja, hogy áldozatát túlzottan szárnyai alá vette egy tanár, ez csak újabb okot ad neki a bántalmazáshoz, ahogyan az is, ha a tanár megpróbálja őt nyilvánosan megszégyeníteni a zaklatás miatt.

Mit tehet a szülő?

A szülő úgy segíthet gyermekének az áldozattá válás elkerülésében, ha elfogadja a személyiségét, a választásait, nem erőltet rá számára idegen viselkedést, hanem azt érezteti vele, hogy úgy értékes, ahogyan van, és mellette áll, számíthat rá.

Nagyon fontos, hogy a szülő felismerje, gyermeke hiperérzékeny vagy domináns jellem-e, és ennek megfelelően válasszon neki iskolát, tanítás utáni tevékenységet. Az otthoni feladatokba mindenképp próbálja meg bevonni a gyerekét, ettől ugyanis hasznosnak érzi magát, és megtanul felelősséget vállalni a tetteiért. Ez annak is jót tesz, aki az áldozat, és annak is, aki a zaklató szerepére hajlamosabb.

Ha egyértelművé válik, hogy a gyereket bántalmazzák, a szüleinek feltétel nélkül mellé kell állniuk, de tartózkodjanak a sajnálkozástól. Beszéljék meg vele, hogy milyen stratégiával tudna szembeszállni a kínzóival, kitől kérhetne segítséget. Beszéljenek a pedagógusokkal is. Ha ezután sincs változás, vagy a helyzet rosszabbra fordul, át kell őt íratni egy másik intézménybe.

Barbara Coloroso szerint, ha gyermekünkre az önbizalom, a barátságos viselkedés, a jó beilleszkedési képesség jellemző, és van legalább egy igaz barátja, akkor nem kell attól tartanunk, hogy molesztálni fogják, vagy esetleg ő maga válik zaklatóvá.

Nyitókép: Pixabay.com