TATÁR szül. PIUKOVICS ERZSÉBET (1933—2024)

Az alábbi összefoglalást egy felterjesztés apropójából készíthettem. S hogy végül mégsem kapta meg a díjat? Nos, néha ez is üzenet értékű...

„Tatár Erzsébet 1933. november 16-án született Bácskossuthfalván. Torontálvásárhelyre egyéves korában, lovas kocsival hozta magával az édesanyja egy tavaszi vásár idején. Valahogy így kezdődött Erzsi néni élettörténete. Majd folytatódott, megannyi megpróbáltatás közepette. Kiváltképpen azokban az időkben, midőn — az állami apparátus tisztviselőinek meg pláne — a vallás gyakorlása maga volt a tiltott gyümölcs. Erzsi néni meg a helyi községházán dolgozott. Templomjáró ugyan sosem volt, s e tényt korábbi beszélgetéseink során többször is nyomatékosította, mégis töretlen hittel és megkülönböztetett érzékenységű ragaszkodással igyekezett hiteles betekintést nyújtani szülőfalum magyarságának múltjába. Üzenve minden egyes lejegyzett sorával, a megfélemlített közösségek az átkosban is tudtak és mertek hatékonyan kiállni a valódi értékek mellett. S aztán, midőn megrepedt végre a hosszú évtizedeken át tartó hallgatás konok burka, az 1944-es megtorlások vértanúinak emlékére készült (torontálvásár)helyi publikáció(ja) is megjelent. Történt mindez 2006. július 17-én, a mártírhalált halt Gachal János (1881—1944) református püspök emlékére készített dombormű leleplezésével egyidőben. Falán a torontálvásárhelyi református templom azon emléktermének, mely utóbbi létrehívásának szervezői oroszlánrészét ugyancsak Erzsi néni vállalta magára anno. Természetesen, a téma ezzel korántsem zárult le, ugyanis alig két évvel később (2008-ban) az idős hölgy a szép emlékű püspök úrnak addig kéziratban lévő verseit rendezte sajtó alá. A 2012-ben napvilágot látott Otthon — édes otthon című összeállításban Erzsi néni, vagyis a kötet szerkesztője és szerzője elsősorban a legelső, határon átívelő testvéri kézfogásnak, pontosabban egy 1966 augusztusában jegyzett rendhagyó magyarországi kirándulásnak a körülményeit dolgozta fel. Mint ismeretes, Thomka Viktor tiszteletes úr kezdeményezésére egy autóbusznyi gyülekezeti csoport kerekedett fel akkortájt Torontálvásárhelyen, és indult haza. Az ősi, kibocsátó fészekbe: Hódmezővásárhelyre, illetve környékére. Gyomára, Makóra és Szentesre. A könyv további része az akkori jelenkornak a különböző szféráiban tevékenykedő debelyacsaiak és/vagy a falunkhoz bármilyen formában kötődő vidékiek élettörténetét hozta. Mindezt pedig az igazi értékekhez való ragaszkodás viaszával is bevonva. S bár nemcsak voltak, de maradtak is bőven megvalósításra váró elképzelései, a Plakett díjra felterjesztett helytörténészünk utoljára 2014-ben jelentkezett értékmentő publikációval. A Félrevernék minden harangot című kötetben Krausz Koósz László (1906—1941) torontálvásárhelyi származású, izraelita kereskedő családból származó költő elveszettnek hitt verseit menté meg az utókornak.”

A hallgatásba burkolózó múlt nehéz fátylait sajnos ma sem könnyű levetkezniük a túlélőknek. Tatár Erzsi néni múltvallató kompilációi valójában ezt a fajta egyéni és közösségi megnyílást tárják elénk. Hogy általuk ne csak nézzünk, de látni is merjünk! Meg láttatni. Míg a világ, s két nap.

Summa summarum. Tatár Erzsébet egy végérvényesen letűnt világ reliktumainak utolsó őrzői közé tartozott. Az az ember volt ő, aki — hajlott kora ellenére — az utolsó pillanatig sem volt tétlen szemlélője a globalizáció és e kór(ság) hordalékaiként jelentkező, mindent bezúzó folyamatnak. Elvégre megígérte, hogy amíg csak erejéből futja, továbbra is igyekszik továbbmenteni mindazt, amiről — enyhe pátosszal fogalmazva — a tizenkettedik óra utolsó minutáiban valóban vétek lenne megalkuvóan továbbra is hallgatni.