A mi holnaplátásunk valahol Árpád fejedelemnél meg István királynál kezdődött, nem új keletű tehát. Folytatódott aztán Hunyadi Mátyással, Kossuth Lajossal, Széchenyi Istvánnal, Petőfivel, Adyval, József Attilával, Bibó Istvánnal, Illyés Gyulával... S újjáéledt, felerősödött bennünk Antall József örökbecsű mondásával: ,,Én lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok.'
Igen, ennyire mély gyökerű, biztos fundamentumú a mi holnaplátásunk. Amelyért cserébe a mának való élés, a vagyonhalmozás, az anyagi gyarapodás mára oly divatossá vált magatartásáról mondtunk le - most már mindörökre. Akár csak előbb felsorolt nagy elődeink, tanítómestereink. Akik pedig hozzánk hasonlatosan hogy szerettek élni!, hogy szerettek volna igazán jól élni!, gondtalan, örömteli, embernek való életet - gondoljunk csak első szent királyunkra, aztán a másik nagy országépítőre, a szent őrült Széchenyi grófra, no meg a gazdagság meg a boldogság után oly nagyon epekedő szegény József Attilára, aki éppen száz esztendeje született... Holnaplátók voltak ők valamennyien, akik a holnaplátás gyönyörűséges-gyötrelmes tudományáért odaadták mindenüket. Már életükben megmosolyogták őket sokan - ,,micsoda élhetetlen, másokért élő együgyű emberek!' -, a haláluk után pedig, főleg a mostani pénzközpontú korban, még többen mosolyognak rajtuk és a hozzájuk hasonlókon. Persze, a holnaplátók - régen sem, most sem - törődnek ezekkel a megmosolygásokkal és ezekkel a megmosolygókkal. Úgy is mondhatnám: ügyet sem vetnek rájuk, semmibe veszik őket. (Ettől holnaplátók.) Ügyet sem vetnek a ravaszkodásokkal, ügyeskedésekkel, apróbb-nagyobb csalásokkal hatalmas vagyonokra szert tevőkre, fényűző palotákat építőkre, vagy a befolyásos lobbiköreik - s nem istenadta tehetségük - által temérdek pénzzel járó rangos irodalmi díjakat, busás anyagi hasznot hajtó külhoni ösztöndíjakat megkaparintókra, önös kis céljaik elérése érdekében a fekete ördöggel is szövetkezőkre; nyomorúságos kis nyugdíjuk, rosszul fizetett munkahelyük - hitvány kis önköreik - megőrzése végett még a saját véreiket is elárulókra, azokat érzéketlen lélekkel eltaszítókra...
A holnaplátók a gyarló kis földi aranyrögöcskék helyett a csillagok járását figyelik - egykor is, most is -, abból igyekeznek kiolvasni nemzetük, közösségük, gyermekeik és unokáik sorsának alakulását. Olyan is akadt e holnaplátók között - nem is kevés! -, aki, ha nem jól álltak odafönn a csillagok, hát megpróbálta őket átrendezni. Egyiknek-másiknak talán sikerült is; egyszer majd bizonyosan sikerül is...
Lám, mi is itt a lapnál, ahelyett, hogy jól jövedelmező, olvasószaporító süteményeskönyveket meg szabási, varrási mintagyűjteményeket jelentetnénk meg, mellékletünkben azt vizsgáljuk, van-e jövőképe ennek a jobb sorsra érdemes délvidéki magyarságnak. Van-e esélye a megmaradásra - s talán még a boldogulásra is -, vad barbárok között itthon, a szülőföldjén annak a nemzedéknek, ,,ki éjben született', ahogy a költő oly szépen mondja. S milyen esélye lesz annak, ki csak ezután születik. Talán még a mostaninál is szurokfeketébb éjben...
S lám, ugyanezt vizsgálták két napon keresztül itt Szabadkán azok a határon túli magyar vezetők is, akik mostoha sorsú nemzeti közösségeik boldogulásáért felelősek. Egymásba kapaszkodva, testvéri egyetértésben a majdnem lehetetlennel birkóztak: Kosztolányi Dezső városában megpróbálták elhárítani azt a mérhetetlen kárt, amit az odaáti percemberkék, a kizárólag a mának és a maguk gyarapodásának élő ,,anyaországi' politikusok és egyéb ,,nemzettársak' a határon túlra kényszerített magyarságnak és a nemzet egészének okoztak. (Úristen, hogy foroghat a sírjában Árpád atyánk, Szent István, Mátyás király, Kossuth meg Széchenyi, Antall József, de még szegény József Attila is, amikor ezeket látja! Kikre maradt az egykor oly dicső magyar nemzet, együgyűségből, közönyből, önzésből, tétovaságból kikre testálta magát!)
A jövő dönti el, volt-e értelme, lesz-e hozadéka ennek a szabadkai birkózásnak. Megmozdultak-e tőle, kezdtek-e odafönt átrendeződni a csillagok? S változott-e tőle idelent - adaát - valami is a gyarló emberi fejekben, az elmúlt szigorú évtizedekben szinte teljesen kiüresedett, kihűlt csonkamagyar lelkekben?
A holnaplátók megtették, amit megtehettek.