Beszélgetőtársam zene iránti érdeklődése már kora gyerekkorában kiütközött, amit csak fokozott a követendő példaképül kapott idősebb testvér zenedézése a székelykevei Kántor Jóska bácsinál. Mivel a kolléga is abban az al-dunai falucskában született, az Úr 1979. évében.

— Szüleink kérésére harmonikán vagy éppen szintetizátoron gyakran odahaza is muzsikáltunk. Különféle családi összejövetelek alkalmával meg főleg. Mert akkortájt még tudtak beszélgetni az emberek egymással, meg dalolgatni, s a tévé bámulása sem volt annyira divat. Mindez ma, az okostelefonok korszakában valóban hihetetlenül hangzik, de akkor ezzel szórakoztunk, és bizony jól szórakoztunk! Nyolcadikos koromra már eléggé tűrhetően harmonikáztam, zsenge szabadkai paulinumi gimnazistaként pedig egy olyan lelkes fiúzenekar tagja lehettem, amely — iskolánk háttértámogatásával — ’97-ben hangszalagot is megjelentethetett. Kuriózum, hogy ebből az önállóan megírt, majd saját hangszerelésünkben előadott, vallási tematikájú audiokazettából mintegy ezer példányszám készült. Az viszont még inkább az, hogy e közös alkotási és megmutatkozási vágy indított el végül engem azon az úton, amelyen szinte egyidejűleg ismertem meg választott hangszeremet, általa pedig önmagamat.

A szerző felvételei

Órákon át tartó magánszorgalmi gyakorlások voltak ezek, napi rendszerességgel. Legtöbbször a gimi hangszertárából kikölcsönzött, illetve a zenész haveroktól kölcsönkért (és kapott) gitárokkal. Érthető, hiszen azokban az ínséges ’90-es években gyakran a legelemibb dolgokra is ritkán volt anyagi fedezet bérces Balkánunk egykori állama (jog)örökösének vidékén. Röpke néhány esztendő alatt rengetegféle és -fajta gitárhoz volt szerencsém. Elnyűttekhez is, melyeken — a magától értődő önköltségű felhúrozáson kívül — esetenként kisebb-nagyobb javítást is el kellett végeznem. A (meg)tanultak igazi kamatoztatása valójában már csak a hazaköltözésem után ért utol. Igaz, azért a korábbi tanéveim nyári vakációinak idején is akadt egy-két olyan lelkes tanítványom Székelen, aki a későbbiekben nemcsak aktív zenésszé vált, de saját zenekart is alakított. Mi több, egyikük, köszönettel a tőlem kapott alapokért, majdan bandájában is helyet kínált számomra. Így lettem, ha csak rövid időre is, egy helybéli lakadalmi zenekar basszusgitárosa. Noha a rockzenével ellentétben e zsáner sohasem állt közel hozzám, az új kihívással, plusz az új gitártípussal egybekapcsolódó tapasztalat semmiképp sem volt felesleges invesztíció. Két év közös zenélés után a zenekar tagjai sajnos szétszéledtek a nagyvilágban, én pedig — jobb híján — eladtam a hangszert. Az elsőt, és remélem, egyúttal az utolsót is! Pontosabban akusztikus gitárra „cseréltem”, elsősorban az iskolai zeneórák (hangszer)igényeit tartva szem előtt. Idestova kilenc esztendeje ennek. 2010-ben igazoltam át ugyanis hazulról ide. Osztálytanítónak, a torontálvásárhelyi általános iskolába.

Az új lak- és munkahely nemcsak az ismeretségek és barátságok terén hozott újat Ferenc tanító bácsi számára, de a rockzene muzsikálásának terén es. Az Aster, a Fender Stratocaster, illetve a Yamaha basszusgitár egy-egy példányának célirányos megvásárlása mellett a kollégában — mivel ő idővel a falu amatőr/félprofi zenészeiből verbuválódott debellácsi pop-rock hangszeregyüttesnek is oszlopos tagjává lett — észrevétlenül a hangszergyűjtő-szenvedély is felébredt.

— A nevesebb gitárosok játéktechnikáival ismerkedve egyre inkább azon kaptam magam, hogy az általuk használt hangszerek specifikumai is magukkal ragadnak. Talán úgy is mondhatnám, egy időben megszállottként faltam minden vonatkozó adatot. Persze azzal is tisztában voltam, hogy mindegyik típust azért mégsem vásárolhatom meg. Vagy mégis? Az ábrándokat olykor maga a szerencsés véletlen formálja hihetetlenül valódivá. A történet egy néhány évvel ezelőtti németországi (át)utazásunk idejéből datálódik. A városka utcáinak lakói éppen egy, a nyugati társadalmakra oly jellemző családi lomtalanítással foglalatoskodtak, amikor egy ház előtt megpillantottam egy kipaterolt, eléggé viharvert villanygitárt. Nyakán a felirattal: Framus. Hogy kincset leltem, azt rögtön gyanítottam, de hogy mégis mekkorát, arra a világhálóról kaptam választ. A hangszer sorozatszáma alapján csakhamar kiderült, szerzeményemet 1965-ben gyártották, és bár szerkezetileg több sebből is vérzett, a szívét alkotó elektronika mintegy fél évszázad után is kifogástalanul működött. Néhány hónapon át tartó, jelentős felújítási munkálat után a gitár ma ismét használható állapotban van. Jelenleg kilenc különböző, kifogástalan gitárpéldánnyal büszkélkedhetek.

Szó esett továbbá a tempót diktáló tengerentúlról, illetve a rendelkezésükre álló javak szempontjából (is) lemaradó, a néhai kelet-európai blokk gitárkészítőitől érkező portékák közötti mindenkori különbözőségekről is.

— Személy szerint a ’80-as évek előtti, európai gyártmányú gitárokra vadászom. Rendkívül jó minőségű fából készült, strapabíró hangszerek ezek, melyek, úgy érzem, megérdemelnék végre a felértékelődést. Kiváltképp most, a távol-keleti országok futószalagjairól özönvízszerűen beáradó portékák idején. Szomorú valóságunk részeként kell említenem, hogy a különféle apróhirdetésekben felkínált hangszerek többsége potom áron cserél gazdát égiszünk alatt. Ráadásul korántsem mindig azért, mert netalán a korábbi tulaj ne volna tisztában a „jószág” valódi értékével. Nem, a legritkább esetben az a legfőbb ok! Persze olyan eset is akad, amikor a padlás homályából napvilágra hozott gitárok kikiáltási ára eleve a csillagokba szökik. Egy azonban vitathatatlan: leginkább akkor bukkanok rá egy új példányra, amikor pénz nélkül vagyok — teszi hozzá Ferenc nevetve, majd afféle hangulatoldásként bejátssza az Angie-t a tizenkét húros Pedrón. A ’71-es kiadású jövevény a tanügyben lehúzott jubileumi tíz esztendő szolgálatért járó osztálytanítói hűségdíj alakot öltött bizonyítéka. A pénzből előbb természetesen a havi rezsiköltségeket is illett tisztázni...

Noha Ferenc tanító bácsi továbbra sem látja magát hangszeroktató pedagógusként, az alapokat, valamint a zene és a gitár iránti ragaszkodását igen szemléletesen képes érzékeltetni a hallgató(k)ban. Élményszerű megtapasztalási lehetőség adódott mindnyájunk számára erről a közelmúltban, amikor János kollégájával egy interaktív hangszerbemutatót hozott össze az idei, sorrendben IV. Kosztolányi Cserediákprogram első etapjában.

— Nemcsak azt szerettem volna érzékeltetni a jelenlevőkkel, hogy álmai idősebb korában is lehetnek az embernek, de azt is, hogy ha van elegendő bátorsága a nyomukba eredni, mindeközben pedig állhatatos is, képes lesz valóra váltani őket! Nem annyira nehéz. Csupán meg kell olykor állni, hogy egy picit arra is jusson idő, amit valóban szeretünk csinálni! Hál’ Istennek, engem mindebben a párom és kicsiny családom egyaránt támogat. A gitár pedig kiteljesíti az életem. Segít oldani a mindennapok rohanása és időhatáros görcsölése közepette felgyülemlett feszültségeimet. Helyükre teszi a dolgokat, köztük pedig engem is. Terveim? Folytatni mindezt, és egyszer, egy közeli jövőben, különféle régi alkatrészekből önállóan új, működőképes gitárt építeni.