Szülővárosában, Zomborban járt gimnáziumban, de a Bega-parti, bánsági központban Nagybecskereken érettségizett az élénk szellemű, sok mindenbe belevágó Muxi bácsi, aki nemcsak sokat adott nekünk, vajdasági magyaroknak, de példát is mutatott mindannyiunknak - Zágrábban, Budapesten és Pécsett tanult, jogi tanulmányokat folytatott, Magyarországon doktorrá avatták - Volt belügyminiszter-helyettes is (!), 1946-ban, az április hónapban induló 7 Nap főszerkesztője lett, olvasmányos hetilapot hozott létre a munkatársaival - Megválasztották a szabadkai Magyar Népszínház direktorává is - 1948-ban Goli otokra hurcolták.
Akik ismerték, akiket barátian magához ölelt, azok mind rajongtak érte, sokáig nem voltak haragosai, irigyei, riválisai, kedvességével mindenkit lefegyverzett, de hosszú utat járt be, amíg azt mondhatta: ,,Én tulajdonképpen boldog ember vagyok!' Eibensütz Rózsi, a szabadkai Népszínház súgója - már régen nincs az élők sorában - elragadtatással mesélt mindig Muxiról, aki tudta, hogy színházban dolgozni, színészeket ,,regulázni' roppant kemény és felelősségteljes munka. Mégis vállalta, beült abba a nem túl díszes karosszékbe, amely - ahogyan Dévics Imre megfogalmazta - rázósabb, mint a Sing Singben elhelyezett villamos ülőke. Vállalta, mert élénk szellemű ember volt, sok mindenbe belekezdett, sok mindent jól csinált, sok mindenki azon volt, hogy ezt ne vegye észre, lebuktassa, de Muxi bácsi tollpiheként rázott le a válláról minden nehézséget, túlélt mindent. Kevés volt a hozzá fogható megbízható barát: mindig mindenkinek a rendelkezésére állt, vele bármikor szót lehetett váltani, mindenben lehetett rá számítani. Nem rajta múlott, hogy egy-egy alkalommal elmozdították munkahelyéről.
Színházi tevékenységéről mégsem tudunk sokat. Dr. Kun Szabó György levelében, amelyet az Üzenet küldött (1996. január-március, XXVI. évfolyam, 1-3. szám) arról számol be, hogy miután Laták István azt mondta, nem szívesen maradna direktori állásban, mert nem érzi magát rá hivatottnak, a teátrum élére Hock Rudolfot állították. Idézünk a levélből: ,,A mi nézetünk is az volt, hogy az igazgatói helyre mozgékonyabb embert kellene választani. A választás dr. Hock Rudolfra esett, aki örömmel fogadta kinevezését, és vele megindult a színház szükséges, normális menete, fejlődése.' A színház műsora akkor, a 40-es évek vége felé tarka volt, roppant hideg, rideg és kemény világban dolgoztak az alkotók. Nehéz volt élni az érzelmek minimalizálásának, a hétköznapok monotóniájának a világában. Egymás mellett éltek ugyan az emberek, mégis elvesztek a szorosabb kapcsolatok, mert a párt diktálta még a színház repertoárját is. Csodákat nem lehetett tenni.
Igaz lehet a mondás, mely szerint minden ember szakadék, ha belenézel beleszédülsz. Ennek az érzésnek a felmutatásához példaként hozom fel dr. Hock Rudolf hosszú-hosszú életét, természetesen a teljesség igénye nélkül. Hock Rudolf, a parkok városában, Zomborban született, 1905. június 14-én, Szabadkán hunyt el 1995. január 13-án. Szülővárosában járt sokáig gimnáziumban, ám miután az egykori megyeszékhelyen megszűnt a magyar középiskola - mi okból, nehéz megmagyarázni -, Nagybecskereken tette érettségi vizsgát. Egyetemeken tanult tovább: Zágrábban, Budapesten és végül Pécsett szerezte meg a jogi diplomát. Útlevelet nem szándékozott neki adni a királyi hatalom, ezért átszökött a határon, illegálisan távozott Magyarországra, ahol doktorrá, jogi doktorrá avatták. Vesztére már középiskolás korában élénken részt vett a munkásmozgalomban. Herceg Jánossal az éj leple alatt röpiratokat terjesztett. 1930-ban bebörtönözték, Mitrovicán raboskodott három évig. Egy helyütt ezt olvastam: ,,(...)teljes lényével hitt annak idején a kommunizmus eszméjében is, a kereszténység legszebb erényeit vélte felfedezni benne, s járta meg érte Mitrovicát, hogy aztán 1945 után is mindig oda irányítsák Jolly Jokerként, ahol a semmiből kellett teremteni valamit...'
A mitrovicai börtönévek után kávéházi muzsikusnak állt be, még lámpaernyőket is készített, túl akart élni minden rosszat. A Híd munkatársaként angol és kínai versírók munkáit ültette át magyar nyelvre, film- és könyvkritikákat írogatott. 1941-ben újra meghurcolták, de szerencséje volt: elkerült Budapestre, ahol átvészelte a háborút. Már senkit sem érdekelt, hogy néhány évvel ezelőtt Csuka Zoltán újvidéki Képes Vasárnapjának zombori szerkesztője is volt egy ideig.
Hazatérése nem volt ugyan nagy szenzáció, de megválasztották belügyminiszter-helyettesnek. (Valószínűleg káderpolitikai tévedés volt.) 1946-ban már kedvére való ,,állást' kapott. Ő lett az akkor induló 7 Nap első főszerkesztője. Létre is hozott áldozatkész munkatársaival egy olvasmányos, de mégis ,,vonalas' hetilapot. Több rovatot újított fel: a Szervezett Munkást, a Képes Vasárnapot, a Grimaszt stb. De nem sokáig maradt a hetilap élén, mert átvezényelték a színházba, ahol ,,nagy bajok' voltak, akárcsak 1960-ban, amikor Dévics Imrét tették meg a magyar társulat igazgatójává.
1948-ban, több sorstársával együtt, Goli otokra száműzték. Két évet töltött kényszermunkán a kopár szigeten. Hock Rudolf nevetve mesélte szabadulása után, hogy a szigeten ,,török követ' volt. Szabadulása után azonnal munkába állt. Korrektor és nyelvi lektor lett a Testvériség-Egység Könyvkiadóban, tankönyveket fordított és kézikönyveket. Innen is elűzték, terveit, elképzeléseit nem valósíthatta meg. Arra kényszerült, hogy magánvállalkozóként tablókat készítsen a termelőszövetkezetek tagjairól, fényképekkel bíbelődött, színezte őket. Újra dolgozhatott aztán az újvidéki Közigazgatási Intézetben. Az ő nevéhez fűződik a magyar lektorátus megnyitása az Újvidéki Egyetem Jogi Karán, fordítószolgálatot is vállalt. Verseket írogatott, közölt nyelvhelyességi cikkeket, feltalált egy belső égésű motort, amely egy fordulattal működött (ezt a Szabadalmi Hivatalban be is jegyeztette.) Lelkében kamasz maradt életének utolsó éveiben is...
Amikor Parkinson-betegség támadta meg szervezetét, még akkor is azt hangoztatta, hogy az élet csodaszép, élni, alkotni érdemes, ez az élet célja. Nyugdíjaztatásáig az újvidéki Közgazdasági Intézetben dolgozott. Öt éven át gyűjtögette a Vajdaságra vonatkozó magyar kisebbségi törvényeket. Ő volt a magyar jogi szaknyelv tudora: ő volt a ,,boldog ember', aki sohasem panaszkodott, nem gáncsoskodott senkivel, s tehetségét munkával bontakoztatta ki (ameddig ugyan engedték neki).