Ahogy közeledik halottak napja, mind gyakrabban gondolok régi írásaimra, amelyek halottainkról szólnak, a meghalás különböző formáiról, egykori temetésekről és emlékezésekről, régi írásokra, melyeket könyvek, bekötött újságévfolyamok és kézirattartók rengetegei rejtenek. S amelyek többnyire arról szólnak, amiről annak idején szólni nem lehetett vagy legalábbis nem volt ajánlatos. Írások a hetvenes és nyolcvanas évekből, majd a kilencvenesek legelejéről. Előbb tétován a sorok között bujdokolva, majd mind elkeseredettebben, mind elszántabban és keményebben. Hogy engedhetett meg ilyent az Isten?!
Többnyire a temetőárkokban, útszéli kukoricásokban, szeméttelepeken, futballpályákon, töltésoldalakban állati kegyetlenséggel kivégzett ártatlan magyarokról szóltak ezek az írások, novellák és regényrészletek.
Kettőt közülük többórás kutakodás után sikerül előbányásznom a kéziratrengetegből: emlékbeszédeim kézzel és géppel írt szövegei a kilencvenes évek legelejéről - a bajmoki Akácfánál meg Szabadkán, a Zentai úti temető akkor még teljesen elhagyatott nagyárkában mondtam el őket, lemészárolt honfitársaim tömegsírjai felett. Negyvenhat év múltán, áll címként az egyik fölött. Úristen, ennek is már tizennégy éve. Tizennégy éve, hogy talpra álltunk, hogy kiegyenesedtünk, hogy előtámolyogtunk a sorok közül, hogy merünk már temetni, gyászolni és emlékezni! Hogy van bátorságunk áldozatoknak nevezni az áldozatokat és gyilkosoknak a gyilkosokat. Megszállásnak és elnyomásnak a ,,felszabadulást". Hogy méltókká váltunk tömegsírokban nyugvó hozzátartozóinkhoz.
,,Azokra is emlékezünk most" - olvasom az egyik gyűrött papírlapról -,,akiknek sem sírhalmuk, sem fejfájuk nincs, akiknek a csontjai szerteszét hevernek... Helyezzünk oda a kukoricaföldekre, a gazos parcellákra, a temetőárkok, csatornapartok, birkalegelők szélére legalább egy szál krizantémot. Bezdánban, Temerinben, Martonoson, Adorjánon, Szivácon, Szabadkán, Bajmokon, Újvidéken, Csúrogon, Zsablyán..., s emlékezzünk rájuk. Akiknek egyetlen bűnük volt, hogy magyarok voltak..."
És megtalálom a régi fényképeket is: a Zentai úti temető árkában mintegy tizenöten vagyunk, a bajmoki Akácfánál sem sokkal többen. A nagy többség akkor még óvatosan távol tartotta magát az ,,esemény"-től, legfeljebb jó messziről figyelte, mi fog történni a könnyelmű emlékezőkkel...
Tizennégy esztendeje már, mégis pontosan itt van előttem, ahogy az agyaggödörben gyászkoszorúként körbefogunk néhány besüppedt tömegsírt. Lobogott a gyertyánk, a leszálló alkonyatban világítottak a krizantémjaink, s láttuk, hogy odafönn a bozótok mögött megjelenik néhány kíváncsiskodó: bátortalan hozzátartozó?, fényképfelvételeket készítő belügyes? - ki tudná ma már megmondani.
S ki tudná elfelejteni a bajmoki Akácfa tövében a riadt, értem aggódó tekinteteket, amíg az őszi szélben zizegő papírlapról a könnyeimet nyelve első megemlékezésemet olvastam...
Akkor mi ott maroknyian, az elhagyatott temetőárokban, a gazlepte 44-es parcellán, meg a kopasz Akácfa alatt nagyon egymáshoz tartoztunk, ahogy azóta sohasem...
Megrepedeztek, aztán ledőltek a félelem falai, keresztek, kopjafák, emlékművek kerültek ártatlanul kivégzett magyarjaink meggyötört csontjai fölé, mind többen merészkednek oda a temetőárkokba, új gyászbeszédmondók léptek a helyünkbe, akik már sokkal magabiztosabbak és céltudatosabbak, mint annak idején mi voltunk, s a hatalom sem rugdalózik már olyan hevesen, mint tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtt... Isten malmai, ha lassan is, azért csak őrölnek...
A 44-es magyarirtás hatvanadik évfordulóján sem írhatok mást, mint amit az elmúlt tizennégy esztendőben többször is leírtam: amikor halottak napján a Délvidék temetőiben és temetőárkaiban virágcsokorral a kezünkben, a gyertyák emlékidéző lobogásában ott állunk majd hozzátartozóink és sokat szenvedett honfitársaink porladó csontjai felett, legalább gondolatban tegyünk egy szál virágot idegen tájakon, idegen eszmékért és célokért - téves csatatéren - elesett kiskatonáink és tartalékosaink sírjára is, s mondjunk el értük egy Miatyánkot. S a Miatyánk elmondása közben, az idő múlása ellenére sem gondolhatunk másra, mint gondoltunk nyilvános megemlékezéseink kezdetén a kilencvenes évek legelején. Nyugodjatok békében, szerencsétlen sorsú, sokat szenvedett drága halottaink. Köszöntsön majd rátok s életben maradt hozzátartozóitokra, nagy bizonytalanságban élő utódaitokra is az oly régóta várt feltámadás.