A Kiss Lajos Néprajzi Társaság február 21-én és 22-én Kishegyesen tartotta meg tavaszi tanácskozását, amelynek témája az identitás megnyilvánulási formái a 21. század kezdetén volt. A kétnapos, hétvégi nemzetközi konferencián számos közismert néprajzkutató, muzeológus, történész tartott előadást. A tanácskozásba fiatal kutatók is bekapcsolódtak, akik immár „kortárs” szemmel, nyitottan fordultak az épp aktuális jelenségek felé, és friss szemléleti, valamint tudományos megközelítési módszerükkel egy új hangnemet ütöttek meg a különben igen színvonalas találkozón. A vajdasági szakembereken kívül a tanácskozáson számos anyaországi és erdélyi vendég is bemutatkozott, a szervezők azonban az amatőr néprajzkutatóknak is helyet adtak.

A szervezőtől, dr. Szőke Anna néprajzkutatótól, kulturális antropológustól, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökétől megtudtuk, hogy bár tervezett egy tavaszi vajdasági konferenciát, nem számított nemzetközi jellegűre. Ám az MTA külhoni titkárságtól érkezett egy felkérés — melyet szétküldtek az egész Kárpát-medencébe —, hogy jó lenne egy olyan összmagyar konferenciát tartani, amelyen képviselve lennének a külhoni magyar néprajzkutatók is.

— Megkértek bennünket arra, hogy javasoljunk ehhez témakört. Nem tudom, hány ötlet futott be, mindenesetre az enyémet üdvözölték, és erkölcsileg támogatták is, mondván: jó lenne, ha mielőbb meg is valósítanám. S mivel már volt egy nyertes pályázatunk erre a tavaszi konferenciára, így hát ezt bővítettük ki, és emeltük nemzetközi rangra. Igyekeztem olyan munkacímet találni, amellyel mindenkit megszólíthattam. Van egy olyan elképzelésem, hogy kétévente tartunk majd hasonló jellegű tanácskozást, de akkor már szűkítjük a témakört, egy-egy jellegzetes problematikára fókuszálunk majd. Most egy nagyon széles skálán mozogtunk, de hát az identitás kérdése a századelőn igen vonzó és hálás témakör, számos megközelítési módja van/lehet. Nagyon kedvező visszhangra talált a felhívásom, s noha jóval többen jelentkeztek, a végén 32 előadó jött el, akiknek a felszólalási idejét — épp a szűkös, kétnapos időhatár miatt — le is kellett csökkentenünk mindössze tizenöt percre, ennek ellenére rendkívül színvonalas előadásokat hallhattunk. Nagyon jó érzés volt számomra látni-hallani, hogy sok régi ismerős találkozott itt, és megörültek egymásnak, jókat beszélgettek, egymás munkájáról váltottak eszmecserét — vázolta fel a konferencia előzményeit az elnök asszony.

A búzaaratástól a vallási énekekig

A konferencia anyaga négy nagyobb egységre tagolódott: az elsőben a hazai előadók igyekeztek dolgozataikban bemutatni Vajdaságot, illetve az önazonosság-tudat változásának megnyilvánulási formáit. A kishegyesi lakóházak építészeti struktúrájának változásain túl (dr. Szőke Anna) hallhattunk a vajdasági magyarok kivándorlásáról is, azokról, akik a trianoni döntés után Észak- és Dél-Amerikában próbáltak szerencsét (Csorba Béla). Etnográfus-muzeológus szemmel kutatta az identitás határait dr. Klamár Zoltán, aki azt figyelte meg, hogy a többségben magyarlakta vidékek szókincsébe miként furakodtak be a szerb jövevényszavak, illetve, hogy a többnemzetiségű falvakban vajon miként valósul meg a nemzeti szuverenitás. A muzslai Palatinus Aranka nyugalmazott jogászként, amatőr néprajzkutatóként a búzaaratás és a kenyér ünnepének szokásait figyelte meg a 70-es évektől napjainkig. Kónya Sándor csókai okleveles gépészmérnök, középiskolai tanár — mint kiderült — nemcsak kiváló versénekes, hanem gyűjtő is. Vallási tematikájú előadása a fekete péntekhez kötődő Öt seb című egyházi énekekről szólt, amelyek variánsaira Bánát különféle helységeiben lelt rá, s a megtalálás színhelyétől függően azt is kielemezte, miként módosult az énekek rítusokhoz fűződő tartalma, valamint hangzásvilága.

A festett bútoroktól a kertes településekig

Dr. Jung Károly néprajzkutató, egyetemi tanár idei Híd-díjas Ikerkönyvek című kötetét dr. Voigt Vilmos, a budapesti ELTE Folklór Tanszékének kiérdemesült professzora méltatta. Silling Léda, a szabadkai Községközi Műemlékvédő Intézet néprajzkutató doktorjelöltje a kupuszinai festett bútorokról beszélt. A barna, sötétkék, majd világoskék árnyalatot mutató kelengyés ládák első változatai valószínűleg a 17. századbeli komáromi ládák mintájára készültek, később azonban már a helybeli asztalosok munkáját dicsérik. A kezdeti tulipános ládikák a kelengyék gazdagodásával tulipános ládákká nőttek, majd megjelentek a bölcsők, tálasok, padok, fiókos almáriumok, sőt 1911-től már a díszített, faragott ágyak, szekrények, asztalok, székek, gyúródeszkák, sótartók is. Dr. Silling István kupuszinai nyugalmazott tanár Bellosics Bálintnak, vidékünk első (a nemzetiségeket megfigyelő) magyar néprajzkutatójának állított emléket. Fehér Viktor, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének másodéves hallgatója egyházaskéri közmondásokat gyűjtött be. A nagybecskereki Tóthné dr. Glemba Klára a szülőföldjén megismert népi gyermekjátékokat és játékszereket mutatta be, mint a gyermekek identitástudatára ható eszközöket. Mgr. Beszédes Dévavári Valéria szabadkai néprajzkutató annak járt utána, hogy a 18-19. századi csantavéri ún. kétbeltelkes, kertes települések miként tűntek el a falu térképéről és történeti néprajzából. Dr. Raffai Judit, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar docense egy utca történetén keresztül nyújtott rövid betekintést Szabadka néprajzába. Az adai—magyarkanizsai szerzőpáros, Pecze Rózsa és Korenchy László középiskolai tanárok a politika szolgálatában álló viccek történetéhez nyújtottak adalékokat.

A pityókás kenyértől a bajuszig

Számomra nagyon tanulságos volt a kolozsvári dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor előadása, amelyben a székelyföldi lokális ünnepeket kísérő — ma már inkább turistacsalogató gasztronómiai ínyencségeket sorolta fel. Szó esett a román túrós puliszkáról (a leghosszabb, 50 méteres Tarjánon készült el 2008-ban), a lakodalmi kürtőskalácsról (2011-ben Oroszfalun készült el a 16,5 méteres változata), a zakuszkáról, a pityókás tokányról, a mádéfalvi hagyma-, valamint a szárhegyi káposzta-, továbbá a parajdi töltöttkáposzta-, a sepsiszentgyörgyi kolbász- és a bálványosfürdői böllérfesztiválról. Akárha Vajdaságban néztünk volna szét... A gyimesi népi építészet témája — melyet Buzás Miklós, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főépítésze emelt ki — viszont nagyon visszaidézte a konferencia nyitó előadásának hangulatát: azt, hogy a családok gazdasági helyzetének módosulása, valamint a falusi turizmus miként „rajzolja át” a 19-20. századból fennmaradt „kisszemű” parasztházakat, s egyáltalán a térség településrajzát. Dr. Kinda István, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének főmuzeológusa a székelyföldi magyar cigányok kultúrájáról és identitásáról tartott előadást. Ez a téma nálunk, Vajdaságban is „húsba vágó”. Amikor meghallottuk, hogy az Európában élő mintegy 7—10 millió cigány egyharmada (kb. 2,6 millió) a Kárpát-medencében él, és ebből is több mint másfél millió csak Erdélyben, akkor szinte valamennyi hallgató „felszisszent”. Főleg a havasok lábainál alakultak ki cigánykolóniák, amelyek ma már egyre lejjebb jönnek a peremterületekre, sőt igyekeznek asszimilálódni is azokban a falvakban-városokban, amelyek törvényileg megengedik letelepedésüket. A többféle nemzet közül, az úri cigányok, vagyis a gábor-cigányok a legmegrögzöttebb hagyományőrzők.

Hogy „nem csak szőr a magyar bajusz!”, azt Kovács Katától, a budapesti ELTE mesterszakos hallgatójától tudtuk meg, aki nemcsak a bajusz jelentéstartalmai után nézett, hanem identitást jelölő-megőrző szerepét is megfigyelte a magyar férfiaknál. Azt hittem, hogy a turulmadár mint nemzeti szimbólum, ma már egyértelmű. Ám hogy a 21. századi magyar emberek is annak tartják-e vagy sem, arra Molnár Csenge felsőzsolcai mesterszakos hallgató (ELTE, Budapest) adott választ dolgozatában.

A teljesség igénye nélkül próbáltam ízelítőt adni a kétnapos tanácskozás izgalmas témaköreiből, mely számomra kellemes kikapcsolódást és nagy élményt nyújtott.