Kofferes szabadkai honpolgár vagyok. Rövid idő alatt mégis nagyon megszerettem ezt a várost, és immár azok közé tartozom, akik képtelenek annyira eltávolodni a városháza tornyától, hogy eltakarja azt a messzeség.

A Magyar Szó 1953-ban kezdte készíteni a vidéki kiadásait. Nekem Topolyát osztották ki, ahol előtte sohasem voltam. Az egykori járásnak igen szigorú párttitkára volt, határozatok csak úgy születhettek, ha X. Y. elvtárs egyetértett vele. Ez jobban idegesített, mint az, hogy egyetlen ismerősöm sem volt. Nosza fél év alatt összejött a heti egy oldal, szereztem néhány munkatársat, s aztán már Újvidékről utazgattam ki, ha kellett!

1955 őszén Szabadkára küldött a szerkesztőség, ahol naponta kellett írnom egy oldalt. Szerettem itt lenni, rövid sportszerkesztő karrierem alatt ugyanis olyan jeles embereket ismertem meg, mint Harangozó Vilmos asztalitenisz-világbajnok vagy Nagy László többszörös hazai teniszbajnok és edző. Grósz György szerkesztő, Urbán János és Marjai Magda munkatársak is rám voksoltak. Jézus Mária! Valahányan már az égi örök vadászmezőkön versenyeznek vagy írnak hírlapokat — tehát magamra maradtam.

Ebben a városban nagyobb szeretettel fogadtak az egyszerű emberek és a sarzsik is, mint bárhol másutt széles e Vajdaságban! Ezen a jogon veszem a bátorságot, hogy beleszóljak az elmúlt napok, hetek legnagyobb vitatémájába, a városrendezésbe.
Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a mérnökökből álló De Negri család irányította a városrendezést. Ebben az időben egymás után jöttek létre a kisebb-nagyobb gyárak, üzemek, tehát özönlöttek a munkásemberek a városokba — nemcsak Szabadkára. Ekkor készült el itt az első városrendezési terv, amely a többi közt kimondta, hogy tilos és szükségtelen terjeszkedni az akkori határokon kívülre, és csak abban az esetben, csak olyan helyekre adtak ki építési engedélyt, ahol már megvolt az infrastruktúra alaprendszere. Megindult tehát a zugépítkezés, mert a faluról a városba nem a gazdagok, hanem a szegények költöztek be. Az engedélyek drágák voltak, és sokat kellett várni a kiadásukra.

A Városrendezési Intézet igazgatójával, De Negri Károly mérnökkel hamar  barátságot kötöttem, és így bírálni mertem az engedélyekkel való vacakolás miatt. Leültünk beszélgetni, és a szakember a következőképpen érvelt:

— A város területe akkora, hogy ha okosan építkezünk, nem 100 000, hanem kétszer annyi ember elfér benne. Határain belül sok a fehér folt, és itt megfelelő az infrastruktúra. Ha a beözönlő fiatal házaspárok spontán építkezéssel tágítani kezdik a határt, pár év múlva pedig gyermekük születik, elkezdődnek a követelések: kell villany, járda, csatorna, kövesút, majd óvoda, iskola és természetesen néhány új buszvonal, hogy az emberek a külterületekről bejuthassanak a központba, a fiatalok pedig a középiskolákba, főiskolákra. Mit gondolsz, lesz a városnak elég pénze ahhoz, hogy ezekre a problémákra rövid időn belül megoldást találjon? A falu helyett a városban tapossák majd a sarat az újdonsült polgárok, közben pedig a vezetőséget szidják bajaik miatt.

Jól látta a dolgokat az igazgató! A város területe mégis a kétszeresére nőtt, sőt baklövéseket is elkövettek: betonkolosszusokat építettek játszóterek és parkolók nélkül. Kevés hiányzott ahhoz, hogy a vasúti vámházra rányissák a meghosszabbított Zombori utat, letarolva a központ parkjának felét, valamint az útba eső szecessziós palotákat és házakat.

Most pedig a régi-új rendezési terv alapján kellene lerombolni a műemléképületeket. Örülök, hogy ezt a népharag megakadályozta, annak azonban kevésbé, hogy bizonyos kivételezett businessmanek bárhol a városban megvehetnek kertestül egy-két régi házat, a helyén aztán többemeletes palotákat emelnek, melyek összevissza meredezve rontják a városképet.

Tessék Újvidék példáját követni! Ott is van városrendezési terv, ám aki palotát akar építeni, az csak a kijelölt sugárutakon, széles utcákon vásárolhat telket, ahol már van infrastruktúra, parkolóhely, a közelben pedig játszótér, liget...